Tess Gunty Isten hozott itthon című bemutatkozó regényéért megkapta a National Book Award for Fiction díjat, a Waterstones Debut Fiction és a Barnes & Noble Discover Award díját. Emellett döntős volt az elsőkönyves szerzőknek odaítélt John Leonard Prize elnyeréséért, amit a National Book Critics Circle ítél oda bármilyen műfajban. A New York Times kritikája a 2022-es debütáló regényének merész húzásait emelte ki, a The Guardian pedig az ötletek sokaságára hívja fel a figyelmet. A Fehér Lótuszhoz hasonlóan sokszereplős történet megfilmesítési joga már el is kelt. (A könyvbe itt olvashatsz bele)
Az amerikai közép-nyugati város, a fiktív Vacca Vale Nyúlketrec lakóparkjában – ahol a lakások felének van egyáltalán ablaka –, úgy élnek egymás mellett az emberek, mint egy televízió párhuzamosan létező, eltérő műsort sugárzó csatornái. Párhuzamosan krimi, esetleg true crime, sitcom, az anyaság mélységeit vizsgáló dráma, szingli sztori, szociodoku.
A Hitchcock Hátsó ablakát idéző regényben a C4-es lakásban a 18 éves Blandine épp elhagyni készül a testét, körülötte három kamaszfiú.
A C8-asban Hope-ot teljesen kiborítja a saját újszülött csecsemője, különösen a szeme. A C6-ban a hetvenes házaspár azon vitázik, ki vigye fel bosszúból a szomszéd lábtörlőjére az ő teraszukra dobott egeret, míg a C2-ben Joant annyira zavarja a zaj, hogy elfelejti megenni a koktélcseresznyét.
Gunty több, párhuzamosan futó történetet gombolyít, amelyek látszólag teljesen különállóak, valójában itt-ott összeérnek, ezzel adva alkalmat a szerzőnek, hogy érzékeltesse, a karakterek mennyire másnak tűnnek más közegekben. Az olvasónak pedig lehetőséget nyújt, hogy, hogy kiválassza, kivel akar azonosulni, melyik sztorit szeretné követni.
Történetvezetése egyszerre idézi fel és forgatja ki az olyan fordított kronológiával dolgozó sorozatokat, mint a Hatalmas kis hazugságok vagy A Fehér Lótusz.
Itt is a gyilkosság tényével indulunk, később derül ki, mi vezetett idáig – hogy végül még az is megkérdőjeleződjön, hogy mindez mennyire fontos egyáltalán.
Nehezen hihető, valódi lányok
A legtöbbször Blandine-nal találkozunk, aki 18 éves, nevelőszülőktől került a mostani lakásba, amin három hasonló helyzetben lévő fiúval osztozik. A lány a gimnáziumban a hátrányos helyzetű, kivételes tehetséges tanuló. A tizenéves lakótársai számára a csábítás tárgya; míg a mosodában az a fehér hajú, titokzatos idegen, akinek még a létezésében is alig hisz az egyik szomszédja. A város képviselőtestülete rejtélyes ökoterroristának látja, az olvasó számára pedig nem titkoltan ő a történet áldozata.
Alatta az online gyászhírek kommentjeit moderáló, tökéletes jelentéktelenségben tengődő Joan él.
A negyvenes nő egy rosszul kezelt poszt miatt egyszerre lesz célpontja a főnöke és egy elhunyt színésznő fia haragjának. Utóbbi egy táskányi világító rúd segítségével tervez bosszút állni a nőn.
A nekrológ Elise Blitz egykori gyerekszínészé, aki évtizedekkel ezelőtt Amerika kedvencévé vált egy családi sorozatnak köszönhetően, ahol ő alakította a család kislányát. A 86 évesen elhunyt színésznő maga írta a saját megemlékezését, még itt is saját kezűleg alakítva imidzsét. A kitalált sorozat szinte valamennyi könyvszereplő életének meghatározó, nosztalgikus része. Az idill, amiben egyiküknek sem lehetett része, csak nézőként.
Kommentekből kirajzolódó korszak
Gunty hősei földhözragadtak, olyan állásokban tengődnek, ahol hó végén dönteniük kell, hogy benzint vesznek vagy lakbért fizetnek. Az egykori autóipari város mára teljesen lepusztult, mintha a lakói már az apokalipszis utáni időket élnék itt. Az egyetlen szépség benne a megmaradt zöldterület, ahol közönséges fehér lóherék nyílnak – nem fehér lótuszok.
A történet pontosan mutatja be az online terek álságos jellegét és azt, hogy külön nyelvként is olvasható ez a közeg.
Például abban a fejezetben, amelyik kizárólag a színésznő nekrológja alatti kommentekből áll, mindenki, aki használta már a közösségi médiát, azonnal felismeri a szokásos kommentelő archetípusokat. Azzal, pedig, hogy a szövegben jelzi a továbbvezető online linkeket, amelyekre természetesen a nyomtatott szövegben nem lehet rákattintani, ugyanazt a feszültséget kelti az olvasóban, mint a kommentek fogyasztása.
Ugyanígy érzékelteti a Blandine-ról a gimnáziumban terjedő szóbeszédet pusztán az órák tananyagát és a lányok pletykálkodását podcastszerűen vegyítve. Sőt, az egyik kamaszfiú szavak nélkül, csupán a rajzaival meséli el, mi történt a gyilkosság idején.
A városon keresztül egész Amerika jelenlegi állapota is kiolvasható Vacca Vale sorsából.
Az egykor virágzó város az autóipar megszűnésével lecsúszott, ahogy a lakói is. Aki tehette elköltözött. Üresen csengenek az ingatlanfejlesztők ígéretei is, az itt lakók mindannyian tudják, hogy a lehetőségeik a túlélésre korlátozódnak, a fellendülés csak ábránd.
Alíz és a vattafarkú nyulak
A szerző már az angol címmel (Rabbit Hutch – Nyúlketrec) is, illetve a történet során véletlenszerűen felbukkanó nyulakkal lebegteti az Alíz Csodaországban-hasonlatot a nyúlüregbe zuhanásról és az illúziókról. A nyulak legkülönfélébb kontextusokban és formákban bukkannak fel (összesen 68 alkalommal), hogy szabad értelmezést kínáljanak az olvasónak.
Gunty regényének és Blandine életének is a központi kérdése az illúzió, a hit és a valóság viszonya. Blandine a maga részéről csak fel akar ébredni vagy elhagyni a testét, ahogy a női misztikusok, akikről megállás nélkül olvas. A hit az istenhit intézményes és azon kívüli formáit (misztikusok) is takarja. Az illúzió pedig azt, ahogyan mások látnak minket, milyennek mutatkozunk más-más helyzetekben.
Gunty határozottan a valóságot választja abban az értelemben is, hogy a szereplői szembenéznek az igazsággal.
Blandine például nem hagyja magát illúziókba ringatni, amikor viszonyt folytat a tanárával. Pontosan látja a helyzet visszásságait és saját szerepüket benne. Abban az értelemben is a valóság mellett van, ahogy bemutatja Hope és férje mindennapi házastársi boldogságát, a közösen kezelt pánikrohamokkal, pizzázással és sorozatnézéssel és a nem formabontó, de kielégítő szexuális élettel.
Talán a legnagyobb bravúr, hogy a könyv ettől meglepő módon nem depresszív hangulatú, hanem egyfajta optimizmus lengi be. Talán a megvalósítható, elérhető örömök ígérete?
