A késő kapitalista társadalom patológiáinak újabb területét tárja fel Byung-Chul Han ebben a könyvében: a szerelem mára – a fetisizált individualizmus és a technológiai közvetítéssel létrejövő kommunikáció világában – puszta szexualitássá vált, amely alá van vetve a teljesítmény diktátumának, Erósz „pornóvá profanizálódott”. Han a nárcizmus fenyegető depressziójával, a kiüresedő, Erósz nélküli létezéssel szemben a Másik megtapasztalásának radikális élményét mutatja fel.
“Csak igazi kezek írnak igazi verseket. Nem látok elvi különbséget kézszorítás és vers között” - idézte Paul Celan költőt budapesti előadásán korunk sztárfilozófusa, Byung-Chul Han. A kiégés társadalma és a nemrég magyarul is megjelent A föld dicsérete (itt beleolvashatsz) című kötetek szerzője első magyarországi látogatásán arról beszélt, hogy a fogyasztói társadalom és a digitalizáció hatására az ember egyre inkább önmagába zárul, a Másik eltűnése miatt pedig az emberiség kollektív nárcisztikus depresszióban szenved. Fotók: Németh András
Az Erósztól áthatott szerelemben a Másik felfedezéséhez odaadásra, sőt önfeladásra van szükség, ami egyszerre transzcendens és felforgató tapasztalat – egzisztenciális lehetőség, hogy túlnőjünk önmagunkon. Szerelmesnek kell lennünk, hogy a jövőhöz hűen az igazság még nem ismert útjaira léphessünk, vagy a puszta önkimerítő életből visszatérhessünk a jóhoz
Byung-Chul Han dél-koreai születésű, már sok évtizede Németországban élő filozófus. Han rövid, esszéisztikus könyveiben kortárs világunk filozófiai-szociológiai alapozású kritikai elemzésére vállalkozik olyan témákkal foglalkozva, mint a kiégés, az önkizsákmányolás, a neoliberális társadalom pszichopolitikai befolyása, a szépség fogalmának átalakulása, a digitalizáció. Műveit több, mint húsz nyelvre lefordították. Néhány ritka kivételtől eltekintve nem ad interjút, és személyes, életrajzi információkat sem oszt meg a nyilvánossággal. Idén nyáron Budapestre látogatott.
Byung-Chul Han: Erósz haldkolása (részlet)
A pornó a kiszolgáltatott puszta élethez tartozik.
Erósz ellentéte. Magát a szexualitást teszi semmivé. Ebben a tekintetben még hatékonyabb is a morálnál. „A szexualitás nem a szublimálásban, az elfojtásban és a morálban párolog el, hanem a legvalószínűbben abban, ami a szexualitásnál szexuálisabb: a pornóban.” A pornó vonzerejének eredete „a halott szex megelőlegezése az eleven szexualitásban”. A pornóban nem a túl sok szex az obszcén, hanem az, hogy nincs benne szex. A szexualitást ma nem az a gyönyörrel ellenséges „tiszta ész” fenyegeti, amely a szexet mint valami „mocskosat” kerüli, hanem a pornográfia. A pornó nem szex virtuális térben. Ma a valóságos szex is pornóvá változik.
A világ pornografizálása profanizálásként zajlik le. Profanizálja az erotikát. Agamben „A profanáció dicséreté”-ben nem ismeri fel ezt a társadalmi folyamatot. A „profanáció” a megszentelés (sacrare) által az isteneknek fenntartott és ezáltal az általános használatból kivont dolog ismételt használatba vételét jelenti. Tudatos hanyagsággal kezeli az elkülönített dolgot. Agamben abból a szekularizációs tételből indul ki, hogy az elkülönítés minden formája egy eredetileg vallásos magot rejt magában. Így képviseli a múzeum a templom szekularizált változatát, mivel a dolgok a múzeumban is ki vannak vonva az általános használatból. A turizmus pedig Agamben szerint a zarándoklat szekularizált formája. A zarándokok, akik az egyik búcsújáró helyről a másikra vándorolnak az országban, Agamben feltevése szerint ma a turistáknak felelnek meg, akik fáradhatatlanul utazgatnak egy múzeummá vált világban.
Agamben a szekularizációt a profanációval állítja szembe. Az elkülönített dolgot ismét hozzáférhetővé kell tenni a használat számára. Példái a profanációra azonban hol kezdetlegesek, hol meghökkentőek: „Mit is jelenthet a székletürítés profanációja? Nem jelentheti azt, hogy visszataláltunk e szükséglet természetességéhez, de azt sem, hogy osztozhatunk a szeméremsértés perverz örömében (ami még mindig jobb, mint a semmi). Azt jelentené, hogy sikerült feltárnunk a székletürítés egyik archaikus vetületét, egy olyan területet, melyet a természet és a kultúra, a privát és a nyilvános, a magán és a közösségi között feszülő poláris erők tartanak mozgásban. Tehát: új használatot rendelnénk az ürülékhez, ahogyan a kisgyermekek is ezzel próbálkoznak a maguk módján, egészen addig, amíg az el- fojtás és az elkülönítés nem állít gátat eléjük.” De Sade libertinusa, aki egy hölgy ürülékét elfogyasztja, Bataille szerint erotikus tettet hajt végre az áthágás értelmében. De hogyan profanáljuk a székletürítést az áthágáson és naturalizáláson túl? A „profanálásnak” fel kell függesztenie az elfojtást, amely a dolog teológiai vagy morális minősítését képezi. Agamben példája a profanációra a természetben a gombolyaggal játszó macska: „A macska, amelyik úgy játszik a gombolyaggal, mintha az egér volna – akárcsak a gyermek, aki ősi vallási szimbólumokkal vagy a gazdasági élet tárgyaival játszik –, szándékosan céltalanul műveli a zsákmányszerzésre irányuló cselekedeteket. Nem eltörli, hanem a helyettesítésnek köszönhetően […] hatástalanítja őket, s ezáltal újszerű használatukat teszi lehetővé.” Agamben minden célban kényszert gyanít, amely alól a dolgot profanációja tiszta „cél nélküli eszközzé” szabadítja fel.
Agambent szekularizációs tétele vakká teszi egy olyan jelenség sajátosságára, amely már nem vezethető vissza a vallásos gyakorlatra, sőt azzal akár ellentétes is. Lehetséges, hogy a múzeumban a dolgok éppúgy vannak „elkülönítve”, mint a templomban. De a dolgok múzeumba helyezése és kiállítása éppenhogy megsemmisíti kulturális értéküket kiállítási értékük javára. Így a múzeum mint kiállítási hely pont ellentéte a templomnak mint a kultusz helyének. A turizmus is szemben áll a zarándoklattal. „Nem-helyeket” hoz létre, miközben a zarándoklat helyekhez kötött. A helyhez, amely Heidegger szerint az ember lakozását lehetővé teszi, lényegileg hozzátartozik az „isteni”, amelyet a történelem, az emlékezet és az identitás alkot.
Ezek hiányoznak viszont a turisztikai „nem-helyekből”, amelyek mellett az emberek elmennek, ahelyett hogy elidőznének.
Agamben megpróbálja a meztelenséget is a teológiai minősítésen túl, nevezetesen „a megrontott természet kegyének és csábításainak presztízsén túl” elgondolni. Eközben a kiállítást a meztelenség profanációjának kitüntetett lehetőségeként fogja föl: „A manekeneknek, pornósztároknak és más, a magamutogatást profeszszionális szinten űző embereknek mindenekelőtt azt kell megtanulniuk, hogyan ölthetik fel az arcátlan közöny arckifejezését: nem mutatni semmi mást, csak azt, hogy mutatok valamit, vagyis én csak mint közvetítő vagyok jelen. Ezáltal az arc szinte robbanásig megtelik kiállítási értékkel. De éppen a kifejezéstelenség révén hatja át az erotika az emberi arcot, ahol egyébként semmi keresnivalója nem lenne […] önmagában való eszközzé válik, amely készen áll egy új alkalmazás, az erotikus kommunikáció formáinak befogadására.” A közszemlére kitett, titoktalan és kifejezéstelen meztelenség azonban a pornográf meztelenséghez közelít. A pornográf arc sem fejez ki semmit. Kifejezéstelen és titoktalan:
„Minél tovább jutunk az egyik formától a másikhoz – a csábítástól a szerelemhez, a vágytól a szexualitáshoz és végül a sima és egyszerű pornóhoz, annál inkább a kisebb titok, a kisebb talány felé haladunk […].” Az erotika nem titoktalan. A robbanásig kiállítási értékkel telt arc nem „a szexualitás új, kollektív használatának” felel meg. Agamben várakozásával ellentétben a kiállítás éppenhogy megsemmisíti az erotikus érintkezés minden lehetőségét. A titoktalan és kifejezéstelen, pusztán kiállítási értékére redukált meztelen arc obszcén és pornográf. A kapitalizmus kiélezi a társadalom pornografizálását azáltal, hogy mindent áruként állít ki és bocsát közszemlére. A szexualitás más használatát nem ismeri. Pornóvá profanizálja Erószt. Itt a profanizálás nem különbözik Agamben profanációjától.
A profanizálás a ritualitás és szakralitás megszüntetéseként megy végbe.
Ma egyre inkább eltűnnek a rituális terek és cselekvések. A világ meztelenebbé és obszcénabbá válik.
Bataille „szent erotikája” még rituális érintkezést jelenít meg. Rituális ünnepek és játékok tartoznak hozzá elkülönített terekként, az elkülönítés tereiként. A szerelem, amely ma már csupán melegség, intimitás és kellemes izgalom lehet, a szent erotika pusztulására utal. Az erotikus csábítás is, amelyet a pornó teljesen kiiktat, színpadszerű illúziókkal és látszatokkal játszik. Ezért állítja szembe Baudrillard még a csábítást is a szerelemmel: „A rítus a csábítás osztályába tartozik. A szerelem a rituális formák lerombolásával, a tőlük való megszabadulással jön létre. Energiája ezeknek a formáknak a lebontásából származik […].” A szerelem rítustalanítása a pornóban lesz teljes. Agamben profanációja egyenesen előmozdítja a világ mai rítustalanítását és pornografizálását azáltal, hogy a rituális tereket a kényszerítő elkülönítés tereiként hozza gyanúba.
