Úgy látszik, egyre nagyobb az érdeklődés az amerikaiak körében a magyar történelem vadhajtásai iránt. Korábban a tiszazugi gyilkosságokat dolgozta fel egy újságíró, Hope Reese, most pedig Báthory Erzsébet legendáját fejtette fel és írta meg Shelley Puhak költő, író. A The Blood Countess című könyvről a The New York Times közölt kritikát.
A kor véresebb volt, mint a nő
Könyvében Puhak arra vállalkozott, hogy bemutassa a valódi Báthory/Báthori Erzsébetet (1560-1614) (mindkét írásmóddal előfordul), a hagyományosan a véres grófnőként emlegetett történelmi alakot, akit még az 1960-as Guiness Rekordok könyve is úgy tartott nyilván, mint a legtöbb áldozatot szedő sorozatgyilkost. Puhak könyve azonban amellett érvel, hogy a legendát az asszony ellenségei terjesztették, vagyis Báthory egy álhírkampány áldozata lett, ezt pedig évszázadok alatt sem sikerült lemosnia magáról.
Báthory Erzsébetről már életében azt pletykálták, hogy okkult tudományokkal foglalkozik és szüzek vérében fürdőzve őrzi fiatalságát. Puhak beleásta magát a levéltárak dokumentumaiba és a korabeli történelem finomságaiba.
A New York Times kritikusa szerint könyve valójában nem is egy asszony portréját rajzolja fel, hanem egy egész korszak lenyomatát adja.
A kutatások jelenlegi állása szerint Báthory Erzsébet ellen lejárató kampány zajlott, ami egy koncepciós perben csúcsosodott ki. Az 1603-as év különösen tragikus volt az asszony számára, ekkor halt meg legidősebb fia, birtokaira betörtek a törökök, majd az 1604-es év elején meghalt a férje, Nádasdy Ferenc.
A férfi halála után Báthory hatalmas birtokokat és az ezzel járó hatalmat örökölt, ez pedig nem mindenkinek volt ínyére. Puhak érzékletesen felfesti a korabeli magyar történelmi viszonyokat, az egymással vetélkedő török, Habsburg és erdélyi nemeseket, de kitér arra is, milyen szerepet játszhatott Báthory történetében az asszony vallása: ő református volt, férje pedig evangélikus a katolikus Habsburgok ellenében.
Puhak amellett érvel, hogy bizonyos pletykák alapja például az eltérő szokások és vallási gyakorlatok felnagyítása vagy félrértelmezése is lehetett.
Ahogy a későbbiekben 16. századi magyar szólások, szófordulatok félrfordítása, félreértelmezése és kontextusból kiragadása is okozhatott ilyen károkat. Némely rémtetteire olyan egyszerű magyarázatokkal szolgál a szerző, mint a korabeli gyógymódok. Báthory leányiskolát működtetett a várában, ahol a reumát az akkori szokások szerint csalánnal csapkodva gyógyították. Ebből lehetett a véresre vesszőzött leányok legendája.
A lejáratókampány kiindulópontja pedig az volt, hogy az asszony birtokaira többen pályáztak, például Thurzó György, aki meg is szállta Báthory várát. Állítólag ekkor volt szemtanúja a nő rémtetteinek. Ezt a szolgák kikényszerített vallomásai és kétséges beszámolók támasztják alá, amelyek ellen Puhak a saját kutatásait sorakoztatja fel. Thurzó beperelte a nőt, de a tárgyalásra nem került sor, Erzsébet saját szobájába befalazva halt meg négy év után.
Puhak tálalásában Báthory története már nem az öregedéstől megszállottan rettegő, vérszomjas nemesasszony gótikus meséje,
hanem annak a lenyomata, hogy milyen kényszerpályákra szorította a történelem és a korabeli viszonyok ezt a nőt, akinek esélye sem volt győztesen kikerülni a történetből.
A témában egy magyar könyv is született már. Szádeczky-Kardoss Irma bírónő tízéves kutatómunka után írt, Báthory Erzsébet igazsága. A koncepció jelei Báthory Erzsébet ügyében című könyvében koncepciós pernek ítélte az eljárást.
Nyitókép: Báthory Erzsébet - wikipedia, Amazon, Shelley Puhak - a szerző saját oldala
