Mi vezet oda egy papot, aki élethosszig tartó szolgálatra esküdött fel, hogy belássa, egyszerűen nincs tovább? Hodász András a Papifrankó YouTube-csatorna alapítójaként rövid idő alatt az egyik legismertebb katolikus megszólalóvá vált Magyarországon, 2023 februárjában azonban saját kérésére mentették fel.
Az Uram, te mindent tudsz: Egy pap története az egyházról, politikáról és a hit megőrzéséről című könyvben az egykori katolikus pap megosztja a saját történetét, egy fiatal fiú hitre találásától a papi szolgálat évein át egészen a kiábrándulásig követi végig azt az utat. Elmeséli, hogyan tudta megőrizni hitét egy közegben, ami látszólag ellene dolgozott. A szerző beszél a pánikrohamairól, a kételyeiről, az intézményi feszültségekről és a magánéleti lemondásokról. Olvass bele!
Hodász András: Uram, te mindent tudsz - Egy pap története az egyházról, politikáról és a hit megőrzéséről (részet)
2023. február 10-én ballagtam lefelé a várból, és azon töprengtem, mi a fene is történt tulajdonképpen az elmúlt fél órában. Hoztam egy döntést, de én magam sem tudtam, vajon ezt egy hirtelen ötlet vezérelte, vagy a lelkem mélyén én magam is erre vágytam. Eltöltöttem fél órát Bíboros úr irodájában, de a beszélgetés egy része már akkor homályosnak tűnt, mintha füstüvegen át nézném, és még az sem volt világos, hogy végül ő döntött, vagy én. Vajon igazán ezt akarom? Addigi életem során tulajdonképpen hozzászokhattam volna már a kétség érzéséhez, de ebben a mostaniban volt valami végzetes, valami visszafordíthatatlan, és ennek súlyától minden egyes lépést nehéznek éreztem. Kerestem magamban a választ, ami talán békét hoz annyi év szorongás és keserűség után, de nem találtam, és csak reméltem, hogy ez idővel megváltozik.
Aztán persze megérkeztek a praktikus gondolatok, és a belőlük születő apró tervek: azt hiszem, elajándékozom a bokszzsákomat, az edzőfelszereléseimet, a könyveim nagyrészét. A teológiai tárgyúakat elküldöm az esztergomi szemináriumba, biztosan szívesen veszik, a papi ruháimat pedig a plébániának adományozom. Többé nem lesz szükségem rájuk. Eszembe jutott gyönyörű, hímzett reverendám, amit egyedileg készíttettem. Végig akartam simítani a tenyeremmel, hogy érezzem finom anyagát, hogy az ujjaimat még egyszer végigfuttathassam a minták rovátkáin. A gondolattól belém mart a hiány. Szerettem hordani azt a reverendát, és sokáig büszkén viseltem.
Az, aki a reverendában voltam, a lehető legközelebb áll ahhoz a valakihez, akivé világéletemben válni akartam.
Most mégis hátra kell hagynom, és csak reménykedhetem benne, hogy egy tisztességes paptestvér még hasznát veszi. Hiszem, hogy sok erőt rejt magában.
És aztán anélkül, hogy összegezni akartam volna a mögöttem álló kilencévnyi papi szolgálatot, az emlékek egyszer csak maguktól felbukkantak. Láttam a Faludy fordította Villon-verseskötetet, amivel a bátyáim ajándékoztak meg, amikor bejelentettem, hogy pap leszek, és amitől remélték, hogy megváltoztatja a döntésem. Láttam magamat, ahogy a személyiségteszt kérdéseit bámulom, és nem értem, ezeknek mi köze ahhoz, hogy alkalmas vagyok-e a választott pályára. Láttam apámat, ahogy a halálos ágyán fekszik, miközben a Bibliából olvasok fel neki. Láttam a koszos római macskaköveket, és a Peru Bár cégérét, ahol annyi estét töltöttünk a szeminárium alatt. Láttam a Bíboros urat, ahogy a pénztárcájába nyúl, hogy kisegítsen, mert észrevette, hogy rosszul mennek a dolgaim. Láttam magamat káplánként, plébánosként, a tévékamerák előtt ülve, csíptetős mikrofonnal az ingemen, mosolyogva, de felidéztem azt is, ahogy pózban heverek, zokogva a paplak konyhájának padlóján. Láttam az embert, aki küzd önmagával és az őt körülvevő elemekkel, és aki képes együtt örülni és ujjongani egy ifjúsági tábor lelkes fiataljaival, de
hajlamos reményvesztettségében vágyakozva bámulni a lezárt vasúti sorompót.
Éreztem a római nekropolisz dohos levegőjét, a pszichológusnál álló kanapé szövetének durva tapintását, az első pánikroham fojtogató szorítását a római kollégiumi szobám magányában, de éreztem a megnyugtató csend simogatását is a magyarszéki kápolnában, ahol a lelki nyugalmamat kerestem. Éreztem az erőt, amivel egykor kész voltam egész lényemmel Jézus tanításai mellé állni, és az értetlenséget meg a dühöt is, amikor a politika kiforgatta a Megváltó szavait.
Egyszerre átéltem az emberek felém irányuló rokonszenvét és rosszindulatát; az összes dicséretet, elismerő kritikát, vállveregetést és megerősítést, amit kaptam, és valamennyi elvakult szidalmat, rágalmat és karaktergyilkosságot. Akkor ott ez voltam én, ezek metszéspontja.
Gyalogoltam tovább, immár hazafelé fordulva, a teendőkön töprengve, és ekkor a rengeteg emlék közül épp az mutatta meg magát, amely sok évvel korábban kijelölt engem az utamra. Az útra, amelynek végére, úgy fest, aznap, ott a várban értem el.
Valamikor 1997-ben történt, tizenhat éves lehettem, amikor elmentem egy hétvégi lelkigyakorlatra. A hívő és vallását aktívan gyakorló családból származó cserkészparancsnoktól ez nem volt idegen, ennek a hétvégének azonban a kifejezett célja az volt, hogy a megkeresztelt, de a hittől eltávolodott kamaszokat is megérintse, és megkísérelje átadni nekik a hit élményszerűségét.
Meg kell hagyni, a szervezők értették a dolgukat. Három napon át jól felépített, érzelmes előadásokat hallgattunk, rengeteg szemléltetéssel. Kiscsoportos beszélgetések és gitáros dicsőítő estek követték egymást, fényhatásokkal és fülbemászó dallamokkal adták meg a hangulatot, ami ahhoz kellett, hogy amikor végül a pásztor felszólított minket, hogy írjuk fel a bűneinket egy-egy papírcetlire, majd jöjjünk ki, és egy elöl felállított hatalmas fakeresztre szegezzük fel – ahogy Jézust felszegezték kétezer évvel ezelőtt éppen ezekért a bűnökért –, mi szó nélkül és meghatódva tettünk eleget a felszólításnak.
Ott és akkor kétség sem volt bennem, hogy felírjam-e mindazt, amiről tudtam, hogy az egyház szigorúan elítéli. Pedig egészen addig gyötrődtem a bűneimmel és a bűntudatommal nevetségesnek tűnő módon akár egyetlen doboz cigaretta miatt is.
Tudniillik senki sem cigizett a családban, az nálunk főbenjáró bűnnek számított. A szüleim mindig is lenézték a cigiseket.
– Fizetnek, hogy rombolják az egészségüket! – mondogatta anyám, aki kórházban dolgozott. A gimnáziumi színjátszó kör szüneteiben azonban mindenki dohányzott, és én alig bírtam ellenállni az illatának, amit akkor nagyon hívogatónak éreztem. A mentolos cigitől ráadásul konkrétan erekcióm volt. Bár kamasz fiúként mitől nem, ugye?
Végül, egyszer rászántam magam, hogy veszek egy dobozzal. Akkoriban nem volt még szigorú a szabályozás, nem nyílt minden sarkon dohánybolt, ahova nem léphetett be tizennyolc év alatti, szóval meg lehetett oldani könnyedén, ha az ember meggyőzően nézett a kisbolt eladójára, aki persze nem véletlenül két gimnázium ötszáz méteres körzetébe telepítette az üzletét, jutányos áron adva a Kőbányait, tizennyolc alatt diákkedvezménnyel.
Beléptem a boltba, levettem valami random csokit az egyik polcról, hogy ne legyen nyilvánvaló az, ami nyilvánvaló volt. Odaléptem a kasszához, letettem a csokit, és rekedt hangon hozzátettem, hogy egy West Ice-t is kérek. Az unott eladó meg sem lepődött.
– Egy dobozzal?
– Igen – feleltem.
– Gyufád van?
– Az is kéne. Köszönöm.
Addigra már remegett a kezem, és gyöngyözött a homlokom az izzadtságtól.
Dühös voltam, hogy a testem nem akar olyan közönyös lenni, amilyennek mutatni szeretném.
Felmarkoltam a cigit, úgy éreztem magam, mint valami drogos.
Kibotorkáltam a napfényre. Megálltam az utcán, és vettem egy mély levegőt. A nehezén túl vagyok. Most már csak egy félreeső helyet kell keresni a Feneketlen-tó partján, valami bokroktól övezett területen. Beballagtam a parkba, elsétáltam az ölelkező párok és focizó gyerekek mellett, és próbáltam egy kicsit elhagyatottabb helyet keresni. Amikor megtaláltam, leültem a fűre, és még mindig remegő kézzel vettem ki az első doboz cigarettámat a zsebemből.
Úristen, én tényleg ezt csinálom! Alig bírtam ügyetlen ujjaimmal megtalálni, hogy hol kell feltépni a celofánt. Amikor végre sikerült, akkor jött a második kihívás: a doboz felnyitása, úgy, hogy csak a zárjegy tépődjön el, ne az egész doboz.
Mintha radioaktív lenne, baszki, úgy becsomagolják, szitkozódtam halkan magamban. Végül öt perc ügyetlenkedés után kezemben volt az első szál. Zavaromban először fordítva tettem be a számba, de az égett szűrő szaga hamar ráébresztett a tévedésemre. A második már jobban ment. Meggyújtottam, és beleszívtam. Bizsergető érzés volt. Ebben a pillanatban megszólalt egy vészcsengő a fejemben: „Rászoksz, soha nem fogod tudni letenni, és tüdőrákos leszel! Bűn! Vétkezel az ötödik parancsolat ellen! Ne ölj! – mondja Isten igéje. – A saját testedet nem pusztíthatod! Jézust bántod a bűneiddel! Miattad ment a keresztre, miattad korbácsolták meg! Ez a bűnöd is sebet ejt Jézus testén!”
Úgy kavarogtak a gondolataim, hogy beleszédültem. Felpattantam a földről, ledobtam a félig szívott cigarettát a fűre, és eltapostam. Majd egy hirtelen ötlettől vezérelve a teljes dobozt is. Mindkettőt kidobtam a kukába, felnyaláboltam a holmimat, és sietős léptekkel a villamos felé indultam. Szarul éreztem magam, és nem azért, mert most dobtam ki több száz forintot. Hanem mert rosszat tettem. Rossz vagyok.
De miért nem tudok nyugodt lelkiismerettel rossz lenni, mint mindenki más?
Ilyen és ehhez hasonló esetek tarkították a napjaimat, látszólag bagatell marhaságok, amiket más ember talán észre sem vesz, engem viszont napokig, hetekig gyötörtek, és végre úgy tűnt, erre a tábori szertartás feloldozást ad. Így aztán odaszegeztem a keresztre a házibulikban megivott alkoholt, a titokban elszívott cigarettákat, a Bravo Magazin „Szex, szerelem, gyengédség” rovatának fantáziadúsító esetleírásait, az erotikus plakátokat, amiket a haverok mutattak a szobájuk falán, amikor felmentünk egymáshoz, és természetesen az ébredező szexuális energia minden kísértését, köztük azokat a vágyakat, amelyek annyira zavaróak voltak, hogy próbáltam nem tudomást venni róluk. Én ott és akkor komoly fogadalmat tettem: elnyomom magamban ezeket a késztetéseket, Jézusért, aki meghalt értem a kereszten, hogy a halála ne legyen hiábavaló.
Azon a hétvégén életemben először imádkoztam úgy, hogy éreztem is valamit közben. Amikor behunytam a szemem, mintha valakinek a jelenlétében lettem volna, aki végtelenül szeret, miközben pontosan ismeri minden gondolatomat és tettemet. A szívem dobogott, a testemet melegség töltötte el, és szinte teljesen elfelejtettem, hogy hol vagyok, csak azt akartam, hogy minél tovább érezzem ezt a csodálatos dolgot. Alig akartam hazamenni. Pedig úgy jöttem el, mintha fogorvoshoz jönnék. Nem ismertem senkit, csak a bátyám beszélt rá, én meg dühös voltam, hogy olyan könnyedén beadtam a derekam.
Amikor azonban vége lett, új embernek éreztem magam. Onnantól kezdve mindennap olvastam a Bibliát, imádkoztam, amennyit csak tudtam, és heti két nap böjtöltem. Próbáltam kerülni a csúnya beszédet és az önkielégítést, mint a kamaszkor legrettegettebb bűneit. A pornóval csak azért nem akadt gondom, mert jóval a számítógép és az internet elterjedése előtt jártunk, magazinokra meg egyébként sem lett volna pénzem. De még ha pénzem lett is volna, bátorságom biztosan nem, hogy bármi ilyesmit vegyek az újságosnál.
Ennek a hétvégének a hatására kezdtem el keresztény zenét hallgatni, gitáron keresztény dalokat tanulni, az iskolai lelki programokon aktívan részt venni, és imacsoportot szervezni. Az osztálytársaimnak persze hamar leesett, hogy nagyon más útra tévedtem, mint amin ők járnak. Ezen nem volt mit tagadni.
Az iskolánk katolikus iskola volt, de ez nem mentesített minket a kamaszkortól, és bár sosem voltam bulizós típus, addig a hétvégéig igyekeztem a csordával vonulni, hogy semmiképp se essek ki az osztályközösségből. Így is kicsit én voltam a furcsa fiú, akivel kelletlenül barátkoztak az osztály balhés srácai. Aki a házibuliban a konyhában kortyolgatja a csajokkal a gyümölcsös sört, és azon szörnyülködik, hogy odabent a fiúk üvöltő zenére, félmeztelenül tombolnak, néha egymás arcába ordítva, hogy „szex!!”. Sosem értettem igazán, hogy ebben mi a jó. Jobban éreztem magam a csajos beszélgetésekben, mint az ilyesfajta féktelen vadságban.
Az a harsány tombolás, ami néha a korombéli fiúkat jellemezte, nekem már sok volt. Amikor ők elindultak az éjszakába, hogy megigyák a ki tudja, honnan szerzett marmonkannás bort, csak én kérdeztem meg, hogy merre megyünk, meddig tervezünk maradni, és hogy jutunk majd haza. Ja, és hozott valaki poharakat, mert én nem iszom egy kannából mindenkivel.
– Hülye vagy? – jött az obligát kérdés.
Hiába vettek be a frissen alakult graffiticsapatba is, abba még belementem, hogy választok magamnak valami vagány nevet, és kitalálok egy taget, amit minden füzetemre felrajzoltam, de a villamosok és buszok összefirkálásával már erkölcsi problémáim voltak.
Egy kamasz, erkölcsi aggályokkal. Így aztán nehéz lázadni.
Alkohollal még csak-csak, de droggal már meg sem kínáltak. Szerintem érezték, hogy reménytelen eset vagyok. Amikor az egyik évfolyamtársam lebukott a szekrényében tárolt fűvel, azon gondolkodtam, hogy valószínűleg az egész évfolyamban csak én nem tudtam erről.
Így aztán az ominózus hétvége után már el-elmaradoztam a bulikról, nem mentem velük, ha hívtak a parkba. Igyekeztem nem mutatni, hogy mit gondolok azokról a dolgokról, amelyeket ők hihetetlen kalandnak éltek meg, inkább udvariasan figyeltem őket a távolból, de nem lehetett sokáig titokban tartani, hogy én nagyon másként képzelem el a kamaszkoromat.
Akkor jöttem rá, hogy ezzel ők nem tudtak mit kezdeni, amikor egy nap végül arra mentem vissza az osztályba az óra közi szünetről, hogy valaki alkoholos filccel összefirkálta a padomat. Mindenféle obszcén kifejezések között egy hatalmas felirat éktelenkedett: „HIDDEN SAINT” – azt hiszem az elkövető ékes angolsággal azt akarta tudtomra adni, hogy álszentnek (hypocrite) tart. Nem volt nehéz kitalálni, hogy kik csinálták. Nem is rejtették véka alá.
Ma már nincs bennem harag, megértem a srácok reakcióját, valóban furcsa lehettem akkoriban.
Nem tudták, mi történt velem, mert nem voltak velem azon a hétvégén, és én nem tudtam elmondani nekik.
Féltem tőle, hogy nem értik meg, mennyit jelentett ez nekem, és az a pillanat ott a táborban, imádság közben, Jézussal a szívemben egyébként is olyan volt, mint egy titok, amit őrizni kell, és megtartani magamnak.
Most itt sétálok huszonhat évvel később, és ismét próbálom megérteni: a közösség amelynek kilenc évet adtam, és amelyért hajlandó lettem volna az életemet áldozni, valójában kivetett magából, vagy eleve bele sem illettem, és tulajdonképpen én tettem ezt önmagammal? Ma sem könnyebb megtalálnom a választ, mint akkor volt, 1997-ben, és ma is csupán annyit tehetek, mint akkor: önvizsgálatot tartok, és megkérem az Urat, hogy kísérjen el az utamon, és segítsen feltárni a nyomokat, amelyek talán a megoldáshoz vezetnek.
Nyitókép: Facebook