Öntörvényű figurák, nagy utazások és legalább akkora lelki mélységek jellemzik a francia Jean-Claude Mourlevat könyveit, aki szeptember végén a Pestext vendége volt. Az író 2021-ban megkapta az Astrid Lindgren-emlékdíjat, amelyet a gyerekirodalom Nobel-díjaként is szoktak emlegetni, és olyan szerzők munkásságát ismerték el vele korábban, mint Maurice Sendak vagy Philip Pullman. Mourlevat a színház irányából érkezett az irodalomba, könyvei életkorilag eléggé nehezen kategorizálhatók – általában jellemző rájuk, amit a Jakabakról szóló kritikánkban is írtunk, hogy egyes rétegei a gyerekeknek mondhatnak többet, miközben szinte mindig akad benne olyan szál, amely a felnőtt olvasókhoz is szól. Könyveiből több adaptáció is készül: A visszafelé-folyóból például animációt terveznek a franciák, interjúnk közben pedig szóba került, hogy A Putifár tanár úr visszavág című könyvből Christian Clavier főszereplésével fognak filmet forgatni, és a filmben maga az író is szerepet vállal. Interjú.
Fotó: Valuska Gábor
Jócskán elmúlt negyvenéves, mire megjelent az első könyve, mi tartott ennyi ideig? Tudni lehet önről azt is, hogy korábban tanított, színházban játszott és rendezett, de mi adta meg a szikrát, ami arra késztette, hogy bizonyos történeteket ne csak eljátsszon és rendezzen, hanem meg is írja azokat?
Kiskoromban nem író akartam lenni, hanem profi focista. Öt évig németet tanítottam, aztán belevágtam a színészkedésbe. Nagyon vonzott a művészi önkifejezés. Negyvenéves koromig az életem a színház volt. Színész voltam, de nem túl jó színész. Imádtam rendezni, azt szerettem a legjobban. Aztán egy nap megkértek, írjak olyan történeteket, amelyeket aztán színpadon mesélnek el. Ez nagy sikert aratott, és illusztrált album is készült belőle. Valaki akkor azt mondta, hogy neked írnod kellene. Két év múlva aztán másvalaki ugyanezt mondta, de én még akkor sem írtam. És aztán a feleségem azt mondta: „Jean-Claude, írnod kell!” Erre írni kezdtem, mivel én mindent megteszek, amit a feleségem mond…
Említette, hogy gyerekként focista akart lenni, de érdekelne, hogy mik voltak azok a történetek, amelyek gyerekkorában a leginkább megragadtak önben, milyen történetek mozgatták meg a fantáziáját? Ki volt egyáltalán a mesélő a családjában?
Hatan vagyunk testvérek, én vagyok az ötödik gyerek a családban. És amikor gyerek voltam, alig voltak könyvek a házban. De sokat meséltünk egymásnak: ott voltunk hatan testvérek, meg a szülők és mindig volt valaki vendégségben, szóval állandóan nagy volt a nyüzsgés. Érdekesnek és mulatságosnak kellett lenni, máskülönben „eltűnt” az ember. A Robinson Crusoe volt az első könyv, amit olvastam. Kollégista voltam akkor, és nagyon boldogtalan. Rosszul éreztem magam a kollégiumban. Mivel egyes szám első személyben kezdődik ez a történet, emlékszem, ott ültem a szobában a könyvvel, hideg volt, és
én úgy éreztem, hogy az a hang hozzám szól.
Ez volt az első könyv, amit életemben elolvastam, és ezt még háromszor megismételtem. Azt gondoltam akkor, ez a világ legszebb könyve, és nincs is értelme más könyveket olvasni. De azóta azért olvasok mást is.
A magyarul megjelent könyvei nagyon különbözőek, ám szinte mindegyikre jellemző az utazás, az úton levés. Igaz ez a Jakabakra, A visszafelé-folyóra vagy akár a frissen megjelent Cantabilére. Az utazásra írói fogásként tekint, amivel szokatlan helyzetekbe tudja hozni a szereplőit, ki tudja zökkenteni őket a megszokott élethelyzetekből, vagy inkább csak arról van szó, hogy ön is – a szereplőihez hasonlóan – egy nyughatatlan lélek, aki mindig mozgásban van?
Én nem vagyok ilyen nyughatatlan. Kamaszként mindig az utazásról álmodoztam, mivel egy tanyán nőttem fel a testvéreimmel. Arról álmodoztam, hogy elszabaduljak onnan. Például azt gondoltam, hogy én soha nem fogom látni az óceánt. Ahogy majd soha nem fogok eljutni külföldre sem, és az lesz a sorsom, hogy ott maradjak a tanyán. Az idősebb testvéreim elmentek tanulni Párizsba – Párizsba! –, nekem pedig az egész kamaszkoromat átitatta a vágy, hogy elutazhassak. Végső soron ezt a vágyat írom bele a regényeimbe.
A regényeit olvasva az is feltűnő, hogy a szereplői között különös barátságok köttetnek, például Jakabak és a kakas között. A visszafelé-folyó egyik szereplője pedig egyenesen úgy fogalmaz, hogy „Soha nincs késő ahhoz, hogy két ember összebarátkozzon”. Egy barátságnak is legalább annyi rétege van, mint egy jó könyvnek – de önnek mit jelent a barátság?
Nyolc évig voltam kollégista, tíztől tizennyolc éves koromig, és az első két évben tényleg nagyon boldogtalan voltam. Az első barátomat Ronynak hívták, a kollégiumi évek alatt végig barátok voltunk. Nagyon fiatalon meghalt, agyvérzésben. Mindössze harminchat éves volt. Nekem ő szimbolizálja a barátságot és neki ajánlottam a Cantabile című könyvemet is („Kollégiumi társam, Rony emlékének”). A mai napig szoktam vele beszélgetni. Szerintem a szeretettel egyenértékű a barátság.
Ha már a magyarul frissen megjelent regény, a Cantabile szóba került, annak olvasása közben – nagyon leegyszerűsítve – olyan érzésem volt, mintha itt a kultúra, a barátság, az emberi összefogás teremtő ereje állna szemben a brutalitással, a nyers erővel. Érdekelne, hogy ennél a regényénél mi volt a kiindulópont?
Amikor elkezdtem írni, nem terveztem úgy, hogy a kultúra és a barbárság szembenállásáról fog szólni a regény. Sosem úgy írok regényt, hogy valami, nagy nemes téma lebeg a szemem előtt,
én történeteket írok,
amelyek valahová elvezetnek. A Cantabile egy internátusban kezdődik, egy olyan helyzetben, amit én is megéltem és ismerek – a szomorúságot, az esti tanulást. És ahogy haladtam előre, úgy bukkant fel a kultúra és a barbárság, és így lett aztán ez a regény fő témája.
A halál meg az elmúlás a Cantabilében is megjelenik, A visszafelé-folyó két főszereplője pedig egymástól függetlenül a halhatatlanság vizét keresik – a mulandóság, az elmúlás személy szerint mennyire foglalkoztatja? És mit tapasztal, a gyerekek hogyan rezonálnak arra, amikor meredekebb vagy akár tabunak számító témákat dolgoz fel a könyveiben?
A Cantabilét 12-13 éves kortól szokták ajánlani, ők fogékonyabbak a hasonló témákra, a kisebbek nem annyira. Szerintem mindig alábecsüljük a gyerekek arra irányuló képességét, hogy megértsék a világot. Még ha nem is fejeznek ki bizonyos dolgokat, attól még kitalálják azokat. Attól például még a szeretet minden fajtáját érzékelik, a nagyszülőnek a gyerek iránti, a gyereknek a nagyszülő iránti, vagy egy állat iránti szeretetet. Nemrég jártam egy állattemetőben Párizs mellett, és nagyon megható volt.
Szintén nem mindennapi téma a Putifár tanár úr visszavágban megjelenő bosszú – azt már megszokhattuk, ha gyerekeknek szóló könyvekben gyerekek állnak bosszút egymáson, az viszont eléggé szokatlan, amikor egy felnőtt, sőt mi több, egy tanár bosszulja meg az évtizedes sérelmeket. Saját tanári pályafutása alatt dédelgetett hasonló gondolatokat?
Nem, én csak öt évig voltam tanár. És én boldog tanár voltam, ez a szereplőm egyáltalán nem hasonlít rám. A Putifár tanár úr visszavág amúgy onnan indult, hogy amikor a gyerekeim kicsik voltak, mindig felolvastam nekik, és nagyon szerették Roald Dahl könyveit. Amikor a gyerekeim azt követelték, hogy olvassak még több Roald Dahlt, akkor azt mondtam nekik, az a probléma, hogy már mindet elolvastam. Erre megkérdezték, hogy mikor írja az író a következőt, mire én azt válaszoltam, hogy a másik gond az, hogy már meghalt. Erre olyan boldogtalanok lettek a gyerekeim, hogy azt mondtam nekik, hogy na jó, akkor megpróbálok én írni egyet, ami egyszerre kegyetlen és vicces. Egyszer nyaralni voltunk egy családdal, ahol szintén voltak gyerekek. Négy gyerek volt összesen, és azt mondtam nekik, figyeljetek, belekezdtem egy regénybe és két módon kezdhetem. Az egyik, hogy Putifár Róbert imádja a gyerekeket, a másik, hogy gyűlöli őket. Ti melyiket szeretnétek, kérdeztem tőlük. Mire mind a négy azt felelte: gyűlölje! De ez a könyv valójában egy komédia...
Személy szerint nehezen tudom kategorizálni a könyveit, hiszen miközben gyerekeknek vagy fiatal olvasóknak szólnak, nem tipikus gyerekkönyvek. De mit gondol az ifjúsági irodalom címkéről?
Felnőtteknek is írok. A Cantabile, a Földlakó, A halott király bánata című könyveimet (utóbbi még nem jelent meg magyarul – a szerk.) egy felnőtt is elolvashatja, de egy 13 éves is. Ezek a könyvek úgy vannak kategorizálva, hogy 13 éves kortól, de az azt jelenti, hogy
afelett bárki elolvashatja.
Olyan, mint amikor csokifelfújtat készítünk, ott sem szabjuk meg, hogy csak 12-14 éves korig fogyaszthatja az ember.
Amióta megkapta az Astrid Lindgren-díjat, nyilván rengeteg megkeresése van, mikor tud időt szakítani az írásra?
Amikor megtudtam, hogy megkaptam a díjat, kicsit elbizonytalanodtam. Mint minden író, én is szeretem, amikor elmondják, mennyire szeretik a könyveimet, és annak nagyon örülök. Ám a reflektorfényben annyira nem érzem jól magam. Egy ilyen interjúhelyzet rendben van, de kicsit megijedek, ha ki kell ülni egy színpadra. De az írásban mindez nem akadályoz meg.
A tolmácsolásért nagy köszönet Tótfalusi Ágnesnek!