A fák látszólag némán állnak a kertünkben, a parkban, az erdőben, pedig nem csak egymással kommunikálnak, felénk is jelzéseket küldenek. Ha odafigyelünk. Ha értjük a „nyelvüket”. Bizonyos jelekkel értésünkre adják, milyen állapotban vannak, mire van szükségük.
Peter Wohlleben (1964) gyermekkora óta természetvédőnek készült. Erdőgazdálkodást tanult, napjainkban az Eifel-hegységben irányít egy környezetbarát erdőgazdaságot. Számos tévéműsor vendége, népszerű előadó. A szerzővel készült interjúnkban azt is elmondta, hogy a fák maguk is folyamatosan tanulnak.
Április 22. a Föld napja - ennek apropóján elküldtük kérdéseinket Peter Wohlleben német erdésznek és írónak, aki legújabb könyvében arról tanít, hogyan segíthetnek megküzdeni a fák a klímaváltozással, és miért kellene az erdőket békén hagynunk.
Peter Wohlleben: Értsük meg a fákat (részlet)
Fordította Malyáta Eszter
A beteg fa
Egy egész könyvtárat megtöltene, ha megpróbálnánk felsorolni, pláne leírni az összes betegséget, amely a fákat sújthatja. Sokszor nem pusztán egyetlen kórokozó, rovar vagy gomba, hanem több tényező együttes hatása az, ami egy növényóriást kibillent az egyensúlyából. A tudósok ilyen esetben komplex betegségről beszélnek, ami magyarán szólva nem jelent mást, mint hogy „Nem értjük pontosan!”. És ezért nem is állnak elő kezelési lehetőségekkel. Márpedig nem árt tudnunk, mi a helyzet a fáinkkal.
Egy fában alapvetően egyensúlyban vannak az erők.
A fa energiája egy részét a növekedésbe és a szaporodásba fekteti, a másik részét a betegségekkel szembeni védekezésre tartalékolja. Megeshet, hogy akaratlanul is elbillentjük ezt az egyensúlyt: ha például eltávolítunk egy vetélytársat, vagy trágyázzuk a fát, hogy jobban nőjön, aránytalanul sok erőt invesztál a magasság növelésébe (vagy a dús virágzásba), következésképpen kevesebb tartaléka marad egy fertőzés kivédésére. Így előfordulhat, hogy épp azok a műveletek gyengítik, amelyekkel segíteni akarunk neki. Ezért tanácsos mindig megfontoltan beavatkozni. Jobb egyenletesen, de módjával trágyázni, vagy a konkurenciát elővigyázatosan más fákkal felváltani úgy, hogy csak egyetlen szomszédos fát, vagy kezdetben csak egyes ágakat távolítunk el.
Szomjúság
A szomjúság nyilvánvalóan nem betegség. Ennek dacára ha a folyadékszükséglet kielégítetlen marad, az olyannyira legyengíthet egy fát, hogy végül károsító organizmusok támadják meg. A vízhiány ily módon minden fa számára komoly probléma. Szemmel látható jelei is vannak.
A csapadék összmennyisége a fáknál nem azonos a rendelkezésre álló vízmennyiséggel. Biztos előfordult már velünk, hogy zuhogó esőben beálltunk egy fa alá. Jó darabig eltart, mire a víz csöpögni kezd a védelmező levéltetőn át. És pontosan eddig az időpontig a fa számára haszontalan a nedvesség. A víz nagy része ugyanis a tűleveleken vagy a lombosfa-leveleken marad, és a következő napsugár elpárologtatja. Csak egy hosszabb ideig tartó eső vagy egy különösen heves zápor hatol el a talajig. Ha odalent lágyszárúak nőnek, előbb azokat is megfelelően meg kell öntözni, mire a víztöbblet végre átnedvesíti a földet. Ez az intercepciónak nevezett veszteség akár a 40 százalékot is meghaladhatja. Hogy a maradék vizet a saját gyökereikhez juttassák, egyes fajok, többek között a bükkfák, meredeken felfelé irányuló koronaágaikkal célirányosan a törzs mentén vezetik le a vízáramot.
Időnként annyi csapadék zúdul le, hogy a fatörzs lábánál szabályosan habzik a víz.
A nyári csapadék sokszor nem elég ahhoz, hogy csillapítsa a fák szomját. Ilyenkor nem marad más hátra, mint hogy a télen félretett tartalékokhoz nyúljanak (tudniillik télen nem fogyasztanak vizet).
És ha ez sem elég? A fáknak nagyon jó a vízgazdálkodásuk, sokkal jobb, mint a lágyszárúaké. Míg a kerteket és a mezőket kiszárítja a perzselő nyári nap, a fák a leveleiken található zárható gázcserenyílások segítségével drasztikusan csökkentik a párolgás mértékét, és így zöldek maradnak. Ha azonban tovább tart a hőség, radikálisabb intézkedéseket kell foganatosítaniuk: elhullatják leveleik egy részét. Ha tehát egy száraz időszakot követően levelek szállingóznak a fáról, biztosak lehetünk abban, hogy a fa nagyon szomjas. Hogy a levélhullatás célzottan történik, és nem betegség miatt, azt az alábbi tünetekről ismerhetjük fel: a leveleknek csak egy része sárgul el (lényegesen kevesebb, mint a fele), a többi teljes egészében megőrzi zöld színét. A sárga példányok lehullanak a földre, de amint újra esik az eső, a lombhullatás abbamarad. Azoknál a fáknál azonban, amelyek nyár végére már elegendő cukrot termeltek, ezért korábban „becsomagolnak”, az összes levél őszies színt ölt (de az augusztus végét kivárják).
A levelek egy részének vészhelyzeti elhullatása természetesen a fa meggyengülését jelenti (ami abban is visszatükröződik, hogy nagyon vékony lesz az aktuális évgyűrű), hiszen a nyár hátralévő részében kevesebb napelem áll rendelkezésére.
De így legalább életben marad.
A fák az évek során képesek tapasztalat útján megtanulni, hogyan gazdálkodjanak okosan a vízzel. Bizonyított tény, hogy a több száraz időszakot megélt példányok jóval takarékosabban bánnak a létfontosságú nedvességgel, mint az addig e tekintetben bőségben élők. Aszályos években ezért először azok a fák pusztulnak el, amelyek egyébként mindig jó vízellátású talajon nőttek. Az éhező-, illetve szomjazóművészek ellenben, akik gondosan bántak a szűkös készletekkel, gond nélkül kibírnak akár éveket is, hiába vannak hónapokig tartó esőszünetek. A pazarlók néha egy életre megbélyegződnek. Különösen a nagy vízigényű fáknál viszonylag gyakran fordul elő, hogy a fatörzs a száraz periódusokban többméteres szakaszon felhasad. Ami úgy néz ki, mintha villámbarázda lenne, valójában a korábbi elővigyázatlanságért benyújtott számla.
A nedvkeringés megszakadása
A fákban állandóan zajlik az árucsere: víz és ásványok folynak a faanyagban (a külső évgyűrűkben) felfelé, a korona felé, miközben a belső kéregrétegen keresztül cukor és más finomságok haladnak a levelektől lefelé. Végül el kell látni odalent a gyökereket és a gombákat is. Egyébként ez a megosztott szállítás az oka annak is, hogy gyakran miért csak évek múltán pusztulnak el a gyűrűzött fák. A 74. oldalon már részletezett brutális módszer lényege a fakéreg mandzsetta formájú eltávolítása. A közhiedelemmel ellentétben ezzel nem szakad meg a levelekbe történő vízszállítás, az továbbra is zavartalanul zajlik a faanyagon keresztül. A gyökerek viszont károsodnak, mert nem kapnak táplálékot, és már csak addig tudnak szivattyúzni, amíg a bennük elraktározott tápanyagtartalélok kitartanak. Ha egy faj két baráti viszonyban álló fája áll egymás mellett, akkor a sérült fa esetleg megmenekülhet. Néhány hónapra van szüksége ahhoz, hogy új kéreghidat képezzen a megszakítás helyén; addig a szomszéd fa a gyökérösszenövéseken keresztül ellátja.
Ha a nedvkeringés megakad, azért az esetek többségében valamilyen állat vagy gomba a felelős.
A következő szabály érvényesül: ha nedvesség folyik a kéregből, akár víz, akár gyanta, az mindig betegség vagy sérülés jele. Tudniillik alapvetően egyetlen fa sem kíván bármit is leadni abból, amit a fotoszintézis révén nyert. Sok rovar persze szívesen lakmározna a cukros nedvből. Ám a kéregben található immunanyagok megakadályozzák őket ebben. A tűlevelű fák szó szerint belefojtják a betolakodókat a gyantába, amely a befúrt lyukból az apró kártevőre ömlik.
Egy beteg, legyengült fa már nem képes ilyesfajta védekezésre. Ha a szúbogarak megtámadják, és sikerrel járnak, illatjelet küldenek a többi rovarnak. Ezek aztán százával repülnek rá az ünnepi lakomára, és ezzel megpecsételik a fa sorsát.
A tűlevelű fákon könnyedén megállapítható, hogy sikeres volt-e a védekezés: ha a fakéreg tele van apró gyantacseppekkel, a fa a szó szoros értelmében csírájában fojtotta el a támadást. Ha ellenben a kérgen milliméteres nagyságú befúródási lyukak láthatók, és finom faliszt csorog le róla, akkor ez az esetek 95 százalékában a fa számára a halálos ítéletet jelenti.
Ernyedt levelek
A fa alatt a lédús zöld táplálék jellemzően hiánycikknek számít – nem csoda, hogy sok állat inkább a magasban, a koronában néz körül. Ehhez, eltekintve a legelésző tehenektől vagy szarvasoktól, amelyek legfeljebb kétméteres magasságig rágcsálják meg alulról a fákat, edzett mászóknak vagy repülőknek kell lenniük. A lombkoronában falatozó állatfajok túlnyomó többsége ennek folytán a rovarok birodalmából származik. A legfeltűnőbbek a gubacsképző fajok. Utódaik rábírják a lombot, hogy csinos kerek vagy csepp alakú képződményeket hozzon létre, amelyek belsejében a lárva védetten tud fejlődni, és jól teleeheti magát. A tettesek a gubacsszúnyogok vagy -darazsak, amelyek életük nagy részét a levélben töltik. Ha atkák a felelősök, akkor a leveleknek apró, gyakran vörös színezetű pattanásai nőnek. Zavarónak érezzük?
A fa nem különösebben izgatja magát a kéretlen látogatók miatt, egészségesen és vidáman növekszik tovább.
Több gondot okoznak a rovarok csoportján belül a „bányászok”. Lárváik olyan kicsik és laposak, hogy a levelekben szabályos járatrendszert tudnak kiépíteni. Ezáltal a fa jelentős felületet veszít el a fotoszintézis szempontjából. Klasszikus példa erre a vadgesztenyelevél-aknázómoly, amelyet gyaníthatóan Ázsiából importáltunk. Az éhes zabagépek az egészséges fában nem sok kárt tesznek, de a legyengülés folytán a fa fogékonyabbá válik más betegségekre.
A tölgyiloncák még kíméletlenebbül bánnak a fával. A névadó fafaj mellett más fajok képviselőit is felkeresik. A zöld színű lepkék esetenként olyan sok petét raknak, hogy a kikelő utódok egész erdőket rágnak csupaszra. A milliónyi hernyó ürülékének hullása olyan, mint a szemerkélő eső, csak épp sokkal gusztustalanabb. A megfertőzött erdő tehát olyan látványt nyújt júniusban, mintha tél lenne: a fák csupaszon árválkodnak. De újra kihajtanak, és nem szenvednek tartós kárt. Pusztán a szokásosnál vékonyabb évgyűrű tanúskodik arról a fatörzs későbbi felhasználójának, hogy egykor tömeges fertőzés történt.
Ha viszont az összes lombosfa-levélen vagy tűlevélen egyszerre jelentkezik a hervadás, akkor vége a dalnak. Nem számít, hogy gombák vagy rovarok okozzák-e, egy ilyen jel mindig a fa összes rendszerének összeomlását jelzi.
Nyitókép: Tobias Wohlleben / Park Kiadó