Eddig úgy gondoltuk, hogy biológiai meghatározottságunk miatt az életünkkel – legfőképpen annak kezdetével és végével kapcsolatban – tehetetlenek vagyunk. Mindannyian hozott csomaggal születünk, megöregszünk és meghalunk. De biztos, hogy ennek így kell lennie? A napjainkban zajló biotechnológiai forradalom válasza erre a kérdésre biztosan egy határozott nem lenne – derül ki Sigrid Bratlie és Hallvard Kvale A jövő embere - A biotechnológiai forradalom - és annak hozadéka az emberiség számára című könyvéből.
Ford. Petrikovics Edit, Typotex, 2022, 220 oldal
Mindez pedig azért is roppant érdekes megközelítés, mivel ha a reprodukció kérdése elválik a biológiától, akkor nem is annyira szexuáletikai vagy genderkérdéssel találjuk szembe magunkat, mint inkább a bioetikával. A legtöbb szexuáletikai „hot topic”, mint az abortusz, a homoszexualitás vagy akár a lombikprogram általában a reprodukció „természetes” folyamatába történő beavatkozásként kereteződik, és szigorúan erkölcsi, sokkal kevésbé tudományos értelmezési tartományba kerül. Pedig az élet eddig megingathatatlannak hitt szabályai elsősorban a biotechnológiai forradalom következtében változnak meg – a Jövő embere című olvasmányos-tudományos könyv szerzői legalábbis emellett érvelnek.
Három, átlátható részre osztott könyvükben leírják, milyen biotechnológiai változások mennek végbe az élet kezdetén, az élet közepén és végén – hogyan váltak „szerkeszthetővé” génjeink az anyaméhben, és hogyan lehetséges életet létrehozni két biológiai anyától – míg ugyanez két biológiai apával már (még) nem lehetséges. Hogyan őrizhetjük meg fiatalságunkat és mi az „örök élet”, de legalábbis a szuperöregség (a 100 év fölötti kor megélésének) titka. Utóbbi kérdésre egyébként elég régóta tudhatjuk a választ: a legnagyobb csel, amit a genetikai lottónkkal szemben bevethetünk, a rendszeres testmozgás és az egészséges életmód. De ha mindezen túl szeretnénk többet invesztálni genetikai térképünkbe, akkor
kikutathatjuk őseinket; rácsodálkozhatunk arra, hogy miért „élő szuperszámítógép” az ember, hogy hogyan olvashatjuk életünk forgatókönyvét, és hogyan hekkelhetjük meg saját testünket.
A szerzők nemrég magyarul is megjelent könyvükben ezt az utóbbi évtizedekben bekövetkezett elképesztő biotechnológiai fejlődést mutatják be érthető és szórakoztató módon. Ez a forradalom utat nyit az emberiség számára, hogy az élet valamennyi szakaszában felülírja a biológiát, átvegye az irányítást a saját evolúciója felett, és akár az örök élet lehetőségéről is álmodozzon. Ez a fejlődés azonban egyszerre izgalmas és ijesztő. Mert bár természetesen semmi elítélendő nincsen abban, hogy ha segítségre van szükségünk ahhoz, hogy gyermekünk születhessen vagy abban, hogy a születendő gyermek egészséges legyen, az már nagy kérdés, hogy a jó ügy szolgálatába állítható technológiákkal például egy várhatóan átlagos képességekkel és genetikával rendelkező születendő gyermek genetikai térképe is átszerkeszthető legyen-e.
És amíg a tudomány rohamléptekben halad előre, a társadalmi párbeszéd hiányzik arról, hogy meddig mehetünk el.
Hogyan és mire használhatják a „dizájnergyerekek” – vagyis azok, akik genetikai kódját már az anyaméhben vagy még fogantatásuk előtt meghekkelték – az akár emberfeletti képességeiket? Milyen – érdemtelen – előnyökhöz jutnak így kevésbé szerencsés társaikhoz képest, akiknek a szülei nem engedhették meg maguknak a génszerkesztést az anyaméhben? Milyen lesz az a világ, ahol örökké egészségesek maradhatunk és több száz évig élhetünk? Már persze azok, akik megengedhetik maguknak az efféle beavatkozásokat. A szerzők, bár érzékelhetően lázba hozza őket a biotechnológiai fejlemények hosszú sorának még a leírása is, pontosan látják és láttatják a hátulütőket is: sorra veszik az új technológiák alkalmazása apropóján felmerülő és beláthatatlan következményekkel járó etikai és társadalmi kérdéseket. Sőt, visszadobják a labdát:
azt, hogy ezen a téren milyen konszenzus alakuljon ki, nem az orvostudománynak, hanem a társadalomnak kell kialakítania
és ezt a konszenzust kell lekövetnie egy igazságos törvényhozásnak. Ám a szabályozások országról országra eltérhetnek, elég csak a béranyaság szintén roppant megosztó – és bioetikai szempontból nagyon is megkérdőjelezhető – gyakorlatára gondolnunk.
És bár sok minden lehetséges, ami eddig elképzelhetetlen volt, a legnagyobb kérdés adott marad: meddig mehetünk el? A tudomány lassan nem ismer határokat, miközben a társadalmi párbeszéd hiányzik arról, hogy mikor indokolt egy-egy ilyen beavatkozás, és mikor etikátlan, legfeljebb a különböző esetekre adott sajtóvisszhangból következtethetünk arra, ha valami elérte a társadalom erkölcsi ingerküszöbét. A norvég szerzőpáros könyve arra kínál lehetőséget, hogy ezeket a kérdéseket ne egy hiszterizált közegben, hanem higgadtan gondolhassuk át, jussunk valamilyen álláspontra és tájékozottan tudjunk a körülöttünk folyamatosan zajló, sokszor inkább hangulatkeltő, semmint tudományos bio- és/vagy szexuáletikai vitákhoz kapcsolódni.