Walz Emil zenekari menedzser és komponista Ausztrián és Budapesten keresztül érkezik meg szülővárosába, Pécsre, a kalandos autóútját kísérő személyek kavalkádja pedig a múlt szövetébe ágyazódik. Feltárul előttünk, ahogy a tehetséges, de korhely művész a nyolcvanas évek késő szocialista miliőjében a karrierjét építi, Budapest kocsmáit és klubjait járja, és közben a szerelemben is próbál helytállni. Az idősödő Walz végül egy nyomozás kellős közepébe csöppenve, kották rejtett üzeneteiben és vendéglők, házibulik elejtett mondataiban leli meg az őt körülvevő világ igazságát, és talán egykori szerelmét is.
A Keringő az egy pont körüli folytonos keringés regénye, és ez az egy pont a zene. A szerző alteregójának világlátása és művészetfelfogása izgalmas, új fénytörésben mutatja meg a muzsikát, és rádöbbent, milyen érzéki módon hatja át életünk egészét.
Weber Kristóf zeneszerző és muzikográfus 1959-ben született. Zeneművei megtalálhatók a Petrucci online kottatárban. Különféle szöveges műfajokban ír, emellett a PTE Művészeti Karán oktat. Hobbija az idiómák gyűjtése. Szokott fotózni is. Ez a harmadik kötete.
Weber Kristóf: Keringő (részlet)
Morgen
Walsegg hajnalban a Dimitrov téri csarnokban vadászott savanyúkáposzta-lére, amikor balhéba keveredett. Néhány fiatal másnaposan ment lángosozni, de túlrendelték magukat. A lángossütő nem vette vissza a fölösleges árut, mire a társaság elkezdte dobálni a lángosokat, miközben a kommunista rendszert szidták. A helyszínen lévő, rebarbarával és dinnyével felfegyverkezett kofák megpróbálták a sarokba szorítani a huligánokat, ekkor jelent meg a biztonsági szolgálat. A kofák sikeresen leválasztották a lángososról a duhaj társaságot, előkerültek a paradicsomok és a TV paprikák is. A biztonsági őrök élőfalat próbáltak húzni a huligánok és a kofák között, ám ezt a falat a kofák pergőtűz alá vették, a muníciót az időközben előkerült krumpliszsákból szerezve. A karalábékötegek akkor kerültek elő, amikor az időközben spenótálcát öltött huligánok lángosai elfogytak. A becsípett fiatalok ezeket repeszgránát módjára hajították el a savanyúkáposztás hordókból sebtében felhúzott barikád mögül, félelmet keltve az éppen ott időző vásárlókban és a lacikonyha oldalát támasztó Pali bácsiban. A helyzet akkor eszkalálódott, amikor az egyik garázda Pali bácsi tarkójához szorított egy brutális méretű karfiolt, és az öreg félelmében fölkapott egy már rothadásnak indult kelkáposztát. Az atrocitásnak csak a rendvédelmi szervek tudtak véget vetni. A rendőrök összesen tizenkét embert állítottak elő, köztük a teljesen ártatlan Walsegget is. Bevitték, ujjlenyomatot vettek tőle, megfenyegették, majd kiengedték. A tény, hogy Walseggnek regisztrált ujjlenyomata van, Walsegg összes távlati tervét meghiúsította.
Úgy döntött, hogy elhagyja az országot.
Emil egyedül maradt. Lilla elhagyta, Walsegg disszidált. A mozgalmas emberek eltűntek az életéből. Megélhetését koncerttudósításokkal biztosította. És talált egy új munkát: a budapesti underground kottát nem ismerő zenészei kérték meg, hogy kottázza le számaikat. Emil egy kazettás magnóról írta le ezeket, hallás után. Nem volt egyszerű munka, de saját korábbi kottáihoz képest minden nagyon magától értetődő volt. Ebben az időben különös emberekkel került kapcsolatba – de barátai nem voltak. Új emberek hiányában új gondolatokat keresett. Felfedezte a német kultúra iránti érdeklődését, de emlékezett apjára, aki utálta, sőt szégyellte németségét. A politikai rendszer akkor már lazulni látszott. Ellenzéki sejtek képződtek ellenállók lakásain. Emil szimpatizált velük, ahogyan akkor nevezték őket: a másképp gondolkodókkal. Walsegg küldött néha neki levelet. Lilla még azt sem. Emil később annyit tudott meg róla, hogy gyereke lett és a szcientológiai egyház befolyása alá került.
Emilt a színház kezdte érdekelni. Eljárt a csepeli utcaszínház kénszagú előadásaira. Vonzódott az animációs színházhoz: felfedezte magában a megmaradt gyereket. Gondolatait a német zenei expresszionizmus és John Cage zen-buddhista zenei meditációi mentén keretezte. Érdekelte Jung, rajta keresztül a miszticizmus egyes irányzatai. Éveken át az antirealista gondolatok kísértették. Ezekben az időkben nem is komponált. Aztán az átiratokkal próbálkozott, mintha a zene egy párhuzamos evolúciójában alkotott volna. Képes volt olyan darabokat készíteni, amelyben amatőr zenész, sőt képzetlen kezdő együtt dolgozhatott a rutinos profikkal, s ezáltal saját pedagógiai gyakorlatot dolgozott ki. Új kollektivizmust talált fel, melyben a zeneszerző egyéniségét eltüntette. A hétköznapi zajokat zeneként hallgatta. Úgy gondolta, olyan kollektív műfajokkal érdemes kísérletezni, amelyekben nincs jelen a szerző. Nincs jelen az egyéni szándék. Hasonlóan a népdalhoz, azzal a különbséggel, hogy a művek nem szájról szájra terjednek, hanem szemről szemre, kottáról kottára. Úgy képzelte, az emberek nem műalkotásokat készítenek, hanem ki-ki a tehetsége szerint fölvesz egy szálat, beszáll egy folyamatba,
melynek nem ismeri a kezdetét és nem látja a végét.
Kísérletezőként a multimédia, a színpad és a koncertpódium összevonása, az élő és az elektronikus zene szinkronja, valamint a nonszensz érdekelte leginkább. Színházaknak készített alkalmazott zenét. Úgy tekintett az alkalmazott zenére, mint olyan lehetőségre, amely a kollektív műalkotás irányába visz. Arról ábrándozott, ha egyszer kialakulhatna egy közösségi műalkotás olyan művekkel, amelyeket több ember készít, abban milyen szerepet tudna vállalni. Elfogadta, hogy nincs mindenkinek kreatív alkotóereje, de úgy gondolta, több szem többet tát, több ember több tapasztalattal bír. Ám kevesebb kell hogy legyen az érv, hiszen az érvekben meg kell egyezni, és a közös érv sosem annyi, mint az egyéni.
Emil slampos volt, egyáltalán nem törődött a marketinggel, így csak néhány művét mutatták be. Végül elkezdett újból egyéni módon komponálni, ez volt az élete. A mennyiségre hajtott, minél több információt akart a darabjaiba sűríteni, ezért asztalfiókja bemutatlan művek tömkelegét tartalmazta. A neoavantgarde és az underground szcénákba pozicionálta magát, a klasszikus zenei mainstream alig vett róla tudomást. Keveset játszottak tőle, ám ezen kevesek is éket tudtak verni Emil deviáns környezetének emlékezetébe. Csak remélni merte, hogy egy boldogabb jövőben felfedezik, mert a korszakot, amelyben élt, biztosan kutatni fogják. Akkor rátalálnak egy rakás korrajzra, hiszen zeneművei korának dokumentumaiként is értelmezhetők. Walsegg űrt hagyott maga után: senki nem tudta pótolni azt az agilis szervezőkészséget, amitől Walsegg környezete állandó mozgásban volt. Emil később megtudta, hogy Walseggnek gyakorlatilag menekülnie kellett: kereste a rendőrség. Emil anyagi biztonsága érdekében visszaköltözött szülővárosába, Pécsre. Kapcsolatai segítségével itt kezdett kortárszenei koncertek szervezésébe. Lassan impresszárióvá vált, ám a menedzseléshez nem igazán értett. Csak azt tudta, hogy mi az értékes, és mi a silány. Ám mást tartott értékesnek és mást silánynak, mint a többség. Kialakított egy saját kánont. A művészetben nem a szépséget és nem a lelki kifinomultságot kereste, hanem a megszakítás nélküli adatátvitel lehetőségét. Úgy gondolta, ahogy a prímszámok sorrendje kiad egy arányt, úgy a kommunikációnak is arányosnak kell lennie. Az arányos kommunikáció esztétikai élményt ad, tehát művészet.
Biztos volt benne, hogy a művészet célja ugyanaz, mint az ember célja: a fennmaradás.
Amikor megjelent a digitális hangrögzítés, azt hitte, hogy a koncerttermes zenehallgatásnak vége. Jó minőségű audiofil cédék jelentek meg, haza lehetett vinni a zenét. Az emberek úgy érezték, stúdiók kellenek, nem koncerttermek. Boulez követelte, hogy robbantsák fel az operaházakat. Emil, miután Walsegg disszidált, rövid időre szintén elhagyta Magyarországot. Egy időben Darmstadtban tanult Wolfgang Steinecke magánintézetében, a Ferienkurse Institut für Musikban. Valaha a központi figyelmet követelő intézmény volt, mire Emil odaért, a híre már kissé megkopott. De ott bogarat ültettek a fülébe azzal, hogy ha a zenét haza lehet vinni, akkor otthon akár műalkotásokat is létre lehet hozni. Merthogy Emil nem engedhette meg magának az atelier-életet, nem kapott rá mintákat. Sosem mert műtárgyat venni: mindig azt hitte, hogy az drága. Apja polgári értelemben műgyűjtő volt. Ahogy nőttek fel a gyerekkorból, úgy osztódott a lakás. Emil apja egyre kisebb méretű képeket vásárolt, és eladogatta a családi örökségből származó nagy méretű plein airjeit. Emil ükapja festőművész volt, főleg tájképeket festett. Apja magatartása is arra inspirálta Emilt, hogy a művészetet otthon képzelje el, magántevékenységként. Ebben az időben jelent meg a videoklip. Ebbe az irányba szeretett volna menni. Mindig erős volt mind a vizuális, mind a konceptuális érdeklődése.
A komponálás mellett fotózott, szövegeket írt.
Ezek a szövegek leginkább dalszövegek, performance-szüzsék, akció-forgatókönyvek voltak. És persze naplót vezetett. Aztán a dolgok elkezdtek nem úgy működni, ahogy várta. Nem szűntek meg a koncerttermek, noha nagyot ugrott az Emilt rendkívül foglalkoztató elektronikus zene is. A koncertélet hihetetlenül megélénkült. Kiderült, hogy az élőzene varázsa nem más, mint az interpretáció. Amikor egy hangszeres művész hangot csihol a zeneszerző elképzeléséből. Az interpretáció változatossá teszi a zenét. Ha valaki megveszi cédén mondjuk Beethoven V. Szimfóniáját, azt otthon akárhányszor meghallgathatja. Az első hallgatás biztosan nagy élmény, a második már nem annyira. Merthogy ugyanaz szól, mint az első alkalommal, és ugyanúgy. Viszont ha ugyanezt a Beethoven-szimfóniát meghallgatja élő előadásban, majd egy másik alkalommal szintén élőben ugyanazzal a zenekarral és karmesterrel, akkor a két előadás között jelentős különbségek lesznek. Ez az interpretáció miatt van. És ez hiányzik a rögzített művészetből. Nyilván nem baj, mert a műalkotás egyedi és individuális. Ám csak akkor tud életben maradni, ha valaki azt megveszi. És csak akkor veszi meg ez a valaki, ha értékeli. Értékelni úgy tudja, ha megtanulja. Megtanulni pedig úgy tudja, ha másvalaki megtanítja. Megtanítani úgy lehet, ha a tanár lefordítja a művész szándékát a tanuló logikájára. Lefordítja, azaz interpretálja, tolmácsolja. És máris ott vagyunk, ahonnan indultunk. Emil színházi zeneszerzésben szerzett tapasztalatai alapján ez az otthoni művészet egyáltalán nem működik. Nem lehet a színházat és a zenét hazavinni. Mert otthon biztosan van zavaró tényező, valaki rádiót bömböltet, a macska lever valamit, valamelyik gyereknél más zene hallatszik, anya mos vagy főz, a szomszédnak orgazmusa van, és így tovább. Nincs izolált hely otthon. Nincs otthon közönség, nincsenek más emberek, akiknek ugyanaz a szándékuk, ugyanazt a darabot hallgatják, rezonálnak, ha valami meglepi őket. Marad a lehetőség, hogy kottán kell a művet megjeleníteni. És talán nem hülyül el az emberiség annyira, hogy a kottaolvasást elfelejtse.
