Jönnek. Hajszálvékony lábaikkal tipegnek, fürgén szedik a nyeszlett pálcikákat, előlem menekülnek, érzik a szagomat, talán azt is tudják, én hozom a halált. Hangjuk is van, lustán berregő, mint egy elromlott helikopter. Az egyik üvegnek ütközik. Talán így halt meg az a másik is, ami az ablakpárkányon kiszáradva fekszik a hátán. Lábai az égnek meredve, kettő fölül, kettő alul, rombusz alakban találkoznak, a másik kettő mintha imádkozna. Hat lába van a poloskának. Összeaszott, megsárgult test, halálában is fenyegető, nem merek hozzáérni, csak nézem.
Nem kell a poloskát eltaposni. Fehér papírtörlőt tépünk, két-három lapot egymásra fektetünk, ujjainkkal kupolát formázunk, oltalmazón helyezzük fölé kezünket, megvárjuk, míg megindul a fehér papírral bélelt tenyerünk felé, iszkol, szedi a kis lábait egymás után, egyre gyorsabban, ujjainkat összezárjuk és összeroppantjuk a kis, törékeny testet. Kívülről minden fehér, a poloska lila nedve nem tűnik át, így öljük meg. Vagy papuccsal lecsapjuk.
1. kép: Gáti György - Unikornis / Unicorn, 2016
2. kép: Gáti György - Oh Sh_!, 2010
3. kép: Gáti György - Becsapódási kráter / Impact Crater, 2020
Egyre szaporodik a kimúlt rovarállomány, itt-ott felsejlik a halál. Soha nem tudhatod, hol bukkan fel. Az ágy szélén ülök, a falat nézem, mintha valami mozogna, nem túl gyorsan, de fenyegetően vonul, halad egyik helyről a másikra, bejárja a teret, ugyanúgy, ahogy én, magáénak érzi, a tér az övé, a tér bejárható. Megfogom az egyiket, a hátára fektetem, a hajam leér a padlóig, a hajszál végét rácsomózom, csomózgatok türelemmel, hat lába van a poloskának, mindegyikre hajszálat csomózok, az ágy szélén ülök, poloskavégű hajjal, csettintek, összecsomózott lábbal szárnyalnak. Hajam az égben.
Nézd, mondom a férjemnek, engem nem érdekeltek, amíg kevesen jöttek. Hetente egy. Nahát, kiáltottam fel, egy poloska, emlékezz vissza, mit mondtam. Azt mondtam, nem ölöm meg szegényt, joga van élni. De aztán naponta jöttek, és én keresztet vetettem, és azt mondtam hangosan, bocsánat, hogy megöllek. De most százával jönnek, mindenhol ott vannak, ellepik a lakásunkat, a kertünket, láthatatlan réseken passzírozzák át magukat, mindent megtesznek, hogy a közelünkbe férkőzzenek. Csak fáznak kint, mondja a férjem, csak túl akarnak élni. Nem bántanak. Az igaz, hogy nem bántanak, de rám repülnek, nekem jönnek, büdösek és hangosak. Meg kell halniuk, mondom neki, kezemben a Zanzarella fagyasztóspray-vel.
Megfogom az egyiket, a hátára fektetem. A cérnaszálat tűbe fűzöm, halk pattanás, a tű hegye átfúródik a testen, a tű foka átcsusszan, a cérna behatol az anyagba. Poloskákat varrok a frissen mosott, keményített, ropogós ágyneműhuzatra, sűrű sorokban, egymás mellé, köréje növényeket és bogyós gyümölcsöket hímzek, azoknak a nedveit szeretik szívogatni a szívókájukkal. Kinek van a legszebb ágyneműje, poloskákkal kivarrt?
Az élelmiszer-pazarlás mértéke éves szinten országonként (tonnában)
Este felkapcsolom a villanyt, kinyitom az ablakot, olvasok vagy tévét nézek. Hallom a berregésüket, de nem zavarnak. Látom, ahogy a szúnyoghálón lépegetnek a hajszálvékony lábaikkal. Tegyék csak, ők kint, én bent. Egyre többen jönnek. A hálóra tapadnak, zaklatottan járkálnak fel-alá, szeretnének közelebb kerülni hozzám. Tudják, én adom nekik a meleget, én adom a fényt. A halált is én adom, szépet, gyorsat, fájdalommenteset. Ha becsukom a szemem, közelről hallom a hangjukat. Olyan közelről, hogy a fülem viszketni kezd. Vajon hány poloskának kell egyszerre nekirepülni a hálónak, hogy az beszakadjon? Vajon rám szállnának vagy eszeveszetten köröznének körülöttem? Nekiütköznének a halántékomnak? Talán ha kitartóan próbálkoznának, kilyukaszthatnák a fejem. A poloskaagyú nő, mondanák az emberek, mit akar itt ez a poloskaagyú? Mit tudhat egy poloskaagyú? Vagy tapsolnának, na végre, itt van, megérkezett a poloskaagyú, majd ő megmondja, a poloskaagyú tudni fogja!
Ma nem jöttek, mondom a férjemnek, miközben lehúzom a redőnyöket. Mintha szomorú lennél, válaszolja. Csak megszoktam, hogy mindennap jönnek, az ablaküvegen gubbasztanak vagy a kábel zsinórján haladnak lépésről lépésre. Bizony mondom neked, mondja erre a férjem, az öldöklést szoktad te meg, a mindennapi gyilkolászást, törékeny, kis testek összeroppantását. Talán igaza van, gondolom, és az ablaküveghez nyomom az orrom.
Halász Rita 1980-ban született Budapesten. Író, művészettörténész, a Szépművészeti Múzeumban dolgozik. 2017-től publikál rendszeresen irodalmi folyóiratokban. Írásai többek között az Élet és Irodalomban, a Jelenkorban, az Alföldben jelentek meg. Mély levegő címmel megjelent első regényét 2021-ben Libri irodalmi díjra jelölték, és elnyerte a legjobb első prózakötetnek járó Margó-díjat. A kötetből hamarosan filmsorozat is készül majd.
Az ember és az őt körülvevő világ kapcsolati felületeit keresem. A megjelenítés sajátossága és esztétikai minősége jelenti számomra a kép elsődleges értékét, és az, amikor a fotográfia akár látványában is, de jelentésében mindenképpen több réteget hordoz. Szeretném, ha nem a rajta felismerhető objektumok miatt lenne érdekes az általam készített fotó. Azokra a témákra fókuszálok, amelyeken a kép alanya nem vonja el a néző figyelmét a kép jelentéséről. Tehát a kép témája másodlagos. Maga a kép érdekel.
