Komoly hátrányból indul az igazság nyomába egy tudósnő, egy hekkerlány és két zsoldos, de aztán egy titokzatos milliárdos halála egészen más irányba viszik a dolgokat. Végül kiderül, hogy nem mindenki csinálja azt, amit kéne neki, és a veszély sokkal nagyobb, mint elsőre tűnt.
Ronil Caine ismét hozza a Lilian és Rémteremtő regényeiben megkedvelt filmszerű stílusát, a gondosan és kreatívan megírt akciójeleneteket, és a kiszámíthatatlan fordulatokat, megoldásokat. A rejtélyes Fraktál cím a világhálóra utal, ami úgy fonja be a földet, mint egy érrendszer, nagyobb ágakból elágazva kisebbekre, majd még kisebbekre.
Ronil Caine: Fraktál (Részlet)
– Anya, mik azok a manórobotok? – kérdezte Michel. A felnőttek nevettek. Marion közben egy túl nagy kanál müzlit tolt be a szájába, a tej lecsorgott a szája két szélén.
– Azok nanorobotok – mondta Adriana, és megsimogatta Michel fejét. – Na-no. Azért hívják így őket, mert nagyon-nagyon picik.
– Kisebbek, mint egy bogár?
– Még annál is kisebbek – mondta Adriana, miközben megtörölte Marion száját. – Egészen aprók. Nem is látni őket.
– És mit csinálnak?
– A nanorobotok sok mindent csinálnak, ami pici, de a legfontosabbak az egészségügyi nanorobotok, amik olyanok, mint a bacik, csak nem beteg leszel tőle, hanem makkegészséges. Segítenek a doktor bácsinak kideríteni, hogy mi a bajod, és meggyógyítanak.
– Bennem is vannak nanarobotok? – kérdezte Michel.
– Nanorobotok – mondta Adriana. Úgy tűnt, teljes nyugalommal képes lenne az idők végezetéig kijavítani a fiát.
– Nanobobot – mondta Marion.
– Nem, Michel, bennetek nincsenek – mondta Adriana. – De nagykorodban majd lesznek. Anyának és apának viszont vannak, azért, hogy sokáig egészségesek legyünk.
Michel mintha egy kicsit elgondolkodott volna ezen, aztán tovább ette a müzlijét. Marion nagy szemekkel hallgatta a beszélgetést.
– Vannak olyan nanorobotok is – mondta Sabi –, amik lebontják a hulladékot. Olyanokkal takarították ki anno az óceánokat, amik tele voltak szeméttel.
– Mit jelent az, hogy lebontják? – kérdezte Michel.
– Szétszedik a szemetet apró molekulákra, mint a legót.
A felnőttek végeztek az étkezéssel, Adriana leszedte az asztalt. Michel és Marion még majszolták az utolsó falatokat, Sabi és Ren pedig kávéztak.
– Marion – kérdezte Ren –, te emlékszel rám, amikor legutóbb találkoztunk?
Marion megszeppent a kérdéstől, és gyorsan az anyjára nézett, majd az apjára, és közben aprókat ingatta a fejét, beismerve, hogy nem rémlik neki.
– Tetszik az ilyen kicsi gyerekekben – mondta Ren –, hogy csak a mának élnek. Nem foglalkoznak a múlttal, sem a jövővel. Csak esznek, alszanak, és élvezik az életet.
– Nekünk is így kéne élnünk – mondta Sabi.
Reggeli után Ren úgy döntött, elkíséri Adrianát, Sabit és a gyerekeket az óvodába, néhány utcányira, aminek persze a lurkók rettentően örültek.
A városrész már nyüzsgött, a hétfő reggeli forgalom beindult. A tiszta, hűvös levegő és a késő tavaszi napsütés tökéletesen illusztrálták, milyen a május eleje Párizsban.
Akkor történt, amikor a behajtón sétáltak le, és épp elérték a járdát. Egy pillanat volt az egész. Egyetlen, hosszan elhúzódó szempillantásnyi idő.
Sabi hirtelen megszédült, és a pázsitra rogyott. Adriana utánakapott, de nem tudta megtartani, közben ő maga is megrándult, mintha valaki meglökte volna, de senki nem volt ott. Marion felsikoltott, Ren pedig elrántotta egy biciklis elől Michelt. A kerékpáros élesen kanyarodott feléjük a járdán, mintha szándékosan akarta volna elütni őket, de a következő másodpercben már az ellenkező irányba fordította a kormányt, és az úttestre gurult, ahol egy autó el is ütötte. Bukósisakja a fél szélvédőt pókhálósra törte, majd a biciklis egy nyögés kíséretében az aszfaltra huppant.
Ren felkapta a fejét, de addigra vége is volt. Valami történt – gondolta –, de nem csak velük, mindenkivel.
Az utcán mindenfelé álltak az emberek, vagy épp a földről tápászkodtak fel. Több kisgyerek, köztük Marion és Michel is sírtak. Néhány autó összekoccant, és történt pár gázolás, de Ren komoly sérülteket nem látott. Jajgatás hallatszott, gyereksírás, aggodalmas kérdezősködés, kutyaugatás. Ren mindig is bízott a kutyákban, mert megérzik a bajt és kiszagolják a gonoszságot.
Sabi felállt a fűről, és a nadrágja miatt bosszankodott.
– Jól vagytok? – kérdezte Ren.
Adriana bólintott párat, de nem tűnt meggyőzőnek. Látszott rajta, hogy összezavarodott, és az agya válaszokat vár a szokatlan jelenségre. Magához ölelte a két gyereket, de legalább annyira nyugtatta így saját magát, mint a rémült kisfiúkat.
– Mi a fene történt? – kérdezte Sabi, majd megdörzsölte a halántékát, mintha viszketne a bőre. – Visszamegyek, átveszem a nadrágom, ti csak menjetek!
Ekkor Adriana, mintha merengésből eszmélt volna, ránézett a férjére.
– Rendben… Jó. Megyünk. Igen. Gyertek, gyerekek!
És a világ továbbindult, mintha egy láthatatlan kéz levette volna az ujját a lemezről, és az újra pörögni kezdett, lassan érve utol a normális sebességét.
Az új hangok már noszogattak, kérdezősködtek, méltatlankodtak. Az autósok káromkodtak, vitatkoztak egymással. A szülők a gyerekeiket terelgették, a fiatalok nevetgéltek, akik pedig egyedül közlekedtek, csendben és sietősen mentek tovább.
Ren azon gondolkodott, vajon mekkora területet érintett ez a zavar. Mert valami megzavarta az embereket, ebben biztos volt. Talán egy elektromos impulzus vagy egy mágneses hullám. De nem mindenkit ért ugyanolyan mértékben. Fejében kavarogtak a lehetséges magyarázatok, amíg az óvodáig értek. Amíg Adriana bekísérte a két kis Hardiére-t, Ren kint várakozott, és nézte az embereket. Minden újra olyannak látszott, amilyennek lennie kellett – de azért, ha jobban odafigyelt, a legtöbb járókelő tekintetében bujkált némi gyanakvó bizonytalanság.
– Valami történt, igaz? – kérdezte Adriana, mikor kijött a földszintes, vidám színekre festett épületből. Arcán aggodalom látszódott.
– Talán – mondta Ren. – Már nem vagyok benne biztos.
– Sabi elesett, de nem emlékszem rá, hogy láttam volna, miért. Egy pillanatra elsötétült előttem a világ.
Ren biztos volt benne, hogy vele ilyen nem történt.
– Sabi csak letérdelt – mondta –, semmi több, biztos csak leesett a vérnyomása, ahogy kilépett a házból.
– Ne terelj!
– Oké, valami történt, de nem tudom, mi. Nézzük meg a híreket!
Adriana lehajtotta a fejét és átkarolta magát. Ren attól tartott, a nő menten elsírja magát, de végül csak sóhajtott egy nagyot.
– Jól van, majd bent megnézem. Vigyázz magadra!
– Köszönöm a vendéglátást!
– Ugyan! Jó volt látni téged!
Ren kisétált a közeli parkba, és leült egy padra. Elővette a mobilját, és átfutotta a legnagyobb híroldalakat. Olyan döbbenet ütötte szíven, hogy a szája elé kapta a kezét is. Minden vezető hír arról a pillanatról szólt. Szerte a világon ugyanaz történt, időzónáktól függetlenül ugyanabban a globális másodpercben.
