Csillámzug mesés hely, ahol a tengeröböl kristálytiszta vizében hullámpónik úszkálnak. Amikor Gréta megtudja, hogy a kegyetlen Lady Toppantó el akarja ragadni ezeket a csodás lényeket, új barátaihoz, Majához és Szofihoz fordul segítségért. De sikerrel járhat-e merész mentőakciójuk? Megmenekülnek-e a hullámpónik? Paula Harrison gyerekkönyve 5 éves kortól ajánlott. Olvass bele!
Paula Harrison: Titkos jótevők – A kis hullámpóni (részlet)
Első fejezet
Váratlan látogatók
Gréta az aranyló part mentén szaladt, barna szeme csillogott az izgalomtól. Hullámpónik szökelltek és vágtattak a tajtékos vízben. Sima, fehér szőrükön ragyogtak a vízcseppek. Farkuk és sörényük tarkán tündökölt a napsütésben.
Gréta megállt a víz mellett. Jó érzés volt, ahogy lába a meleg homokba süppedt, ahogy a hullámok a lábujjait nyaldosták. Mögötte, egy szikla tetején fehér-narancssárga csíkos világítótorony magasodott. A pálmafák ágai lágyan ringatóztak a szélben. Távolabb, az öböl mentén színes házak sorakoztak. Ebben a faluban, Csillámzugban élt Gréta is.
Gréta unokatestvérei mindennap kihajóztak halászni, majd a piacon eladták a friss halat. A lány is gyakran velük tartott. Szeretett hajózni, de még jobban szerette a hullámpónikat figyelni a partról.
Az állatok felugrottak a magasba, és a patáikkal játékosan fröcskölték egymást. Lélegzetelállítóan szép lények voltak, sörényükön és farkukon fénylő minta futott végig.
Gréta kedvenc hullámpónija szivárványos mintával büszkélkedhetett, amely gyönyörűen szikrázott a fényben. Ő tűnt a legfiatalabbnak, és tele volt energiával. Az összes többi hullámpóninál magasabbra szökellt!
Gréta lerúgta a szandálját, és belegázolt az egyre mélyülő vízbe. A hullámpónik boldogan nyihogtak, amikor meglátták. A szivárványos póni orrával vizet fröcskölt a levegőbe, mintha csak játszani hívná.
Gréta nevetett, és a kezével visszafröcskölte a vizet. Ezért szeretett úgy Csillámzugban lakni – mert itt hullámpónikkal barátkozhatott!
Arrámia Királysága sok mágikus lénynek adott otthont – éltek itt égrefutó unikornisok, sárkányok és tűzmadarak – de Gréta szerint mind közül a hullámpónik voltak a legcsodálatosabbak.
Különös, táncra emlékeztető mozdulataikkal képesek voltak elcsitítani a hullámokat. Gréta többször megfigyelte, ahogy elsimítják a halászhajók körül háborgó vizet.
Lebukott a langymeleg víz alá, ügyet sem vetve a ruhájára. A napon majd pikpakk megszárad. Apró, ezüst halacska hasította mellette a türkiz vizet. Az óceán fenekén, a kavicsok közt rózsaszín kagylók csillogtak.
Gréta a felszínre úszott. Olyan érzés volt a fejét kidugva ringatózni, mintha a hullámok ölbe vették volna.
A szivárványos póni suhintott egyet a farkával, majd lebukott, és kissé távolabb emelkedett ki újra. Gréta nevetett, és próbálta utolérni. Jól úszott, de tudta, hogy a hullámpónival nem veheti fel a versenyt. Kecsesen siklottak a vízben. A mágikus lény kiugrált a vízből, és hamarosan a többiek is csatlakoztak hozzájuk boldogan fröcskölődve.
Hirtelen hosszú árnyék vetült a vízre. A hullámpónik riadtan nyihogtak egymásra. Majd a hullámok alá merültek, és a nyílt tenger felé vették az irányt.
– Ne menjetek még! – kiáltotta Gréta, ám a hullámpónik már messze jártak.
A lány kiúszott a partra. A homokban állva kicsavarta hullámos fekete hajából a vizet. Felpillantott az égre, és igencsak meglepődött, mert ott nem sötétlő esőfelhőt látott, hanem egy óriási lényt, amely villámsebesen közeledett a part felé.
Nemsokára Gréta már azt is látta, hogy nem egy, hanem két lény süvít felé. Messziről a kisebbiket fehér lónak nézte. A patái szikrát szórtak a levegőben. A nagyobbik egyértelműen sárkány volt.
Gréta szíve vadul zakatolt. Látott már tengeri sárkányokat – ezek a kicsi, kék lények Ixus szigetén éltek, egy mesés helyen, ahol nem járt még soha ember, és ahová Gréta boldogan ellátogatott volna. De ez a sárkány nem aprócska tengeri sárkány volt, hanem egy kifejlett viharsárkány, és mellette egy égrefutó unikornis vágtatott!
A sárkány és az unikornis lejjebb ereszkedtek a tenger felett, majd nem messze Grétától, a homokban landoltak.
A sárkány hátáról egy szőke lány ugrott le. Odaszaladt a tengerhez, és kezével boldogan a levegőbe spriccelte a vizet.
– Hihetetlen! Itt vagyok a Nagy Óceán partján! – rikkantott hátra. – Mit szólsz, Maja? El sem hiszem! Végre láthatom!
– Szofi, gyere vissza! – Az unikornis hátáról sötét hajú lány mászott le mosolyogva. – Van itt valaki, nézd!
Odalépett Grétához.
– Szia, én Maja vagyok. Remélem, nem ijesztettünk meg. Meg kellett állnunk pihenni egy kicsit. Egy örökkévalóság óta repülünk.
Gréta fejében ezer kérdés cikázott.
– Az én nevem Gréta – mondta. – Hová valósiak vagytok? Soha nem láttam még embert sárkányon vagy unikornison lovagolni.
– Én Smaragdföldről jöttem – válaszolt Maja. – Az Ezüstös-tó partján, Holdparázsban találkoztam Szofival, ott kötöttünk ki legutóbb a vándortársulatunkkal.
– Szofi én vagyok! – termett ott mellettük a szőke lány. – Egyenesen a Soktornyú Kastélyból. Ez itt a Csillámzug-öböl? És mondd, láttál mostanában hullámpónikat errefelé?
– Igen, ez itt Csillámzug-öböl. – Gréta a homlokát ráncolta. Miért kérdezősködik ez a lány a pónikról? – És igen, éppen pár perce jártak errefelé a hullámpónik, de már elúsztak. Őket keresitek?
Szofi Maja fülébe súgott. A másik lány megrázta a fejét, és mormogott valamit válaszképpen. Gréta összefonta a karját. Utálta, amikor titkolóznak előtte. Az unokatesói is folyton ezt csinálják. Még mindig kisbabának nézik, hiába húzza fel a vitorlát és veti ki a halászhálót pont olyan ügyesen, mint ők!
Már épp el akart fordulni, amikor valami a könyökéhez ért. Az unikornis bökte meg az orrával! Most ott állt mellette, arany szarva ragyogott a napfényben. Szőre és sörénye hófehéren, farka halványzöld színben pompázott.
– Szia, te szépség! – köszönt neki Gréta, gyengéden végigsimítva az orrát. – Téged meg hogy hívnak?
– Marella – válaszolt Maja. – A viharsárkány neve pedig Szélvész.
A sárkány üdvözlésképpen lehajtotta a fejét. Kisebb széllökés söpört végig a parton.
– Te is szereted a mágikus lényeket, Gréta? – kérdezte Szofi. – Szerinted is fontos, hogy kedvesek legyünk hozzájuk?
– Hát persze, imádom őket! – felelte Gréta. – Olyan különlegesek! De az a véleményem, hogy kedvesnek kéne lennünk az összes élőlényhez.
– Látod, megmondtam! – bökdöste Maja Szofit. – Mondjuk el neki! Az is lehet, hogy tud nekünk segíteni.
– Segíteni? Miben?
Gréta oldalát igencsak fúrta már a kíváncsiság. Vajon elárulják a titkukat?
– Azért jöttünk ide, hogy segítsünk a veszélybe került mágikus lényeken – mondta Szofi. – Én cseléd voltam a Soktornyú Kastélyban, ahol a királynő él. Van ott egy gonosz lovag, Sir Kokas, aki meggyőzte őt, hogy a mágikus lények veszélyesek. Leveleket küldött szerte a királyságba a támogatóinak, hogy vessék rabságba őket!
– Ez iszonyú! – kiáltotta Gréta. – Hogy tehette?
Szofi a fejét rázta.
– Ő nagyon rossz ember. Szívből gyűlöli a mágikus lényeket.
– Szofi és én együtt mentettünk meg egy unikorniscsikót az Ezüstös-tónál – tette hozzá Maja. – Sir Kokas tajtékzott a dühtől.
– Aztán különváltunk, és további mentőakciókat szerveztünk. Például tűzmadarakat és csillagfarkasokat is mentettünk – mondta Szofi. – Nemrég megtudtuk, hogy a hullámpónik is veszélyben vannak. Jöttünk azonnal!
Az unikornis megérintette Maja vállát, és hosszú, elnyújtott hangot hallatott.
– Igazad van, Marella, el is felejtettem – mondta Maja. – Állítólag van egy nagy hajó, ami hullámpónikra vadászik.
– Na várjunk csak! – szakította félbe Gréta. – Te érted az unikornisok nyelvét?
Maja elpirult.
– Igen!
– Mindketten szót értünk a mágikus lényekkel – mondta Szofi büszkén.
– De hogyan? – csodálkozott Gréta.
Szofi előhúzta a nyakába akasztott madzagot, aminek a végén szürke kő lógott.
– Megmutatom, ha szeretnéd, de meg kell ígérned, hogy nem beszélsz róla senkinek!
Letekerte a madzagot a kőről, és finoman kettéválasztotta. A kő mindkét fele belül üreges volt, és lila kristályok szikráztak benne.
– A kőben rejlő varázslatnak köszönhetően értem, amit a mágikus lények mondanak, és ők is értenek engem. Ez hát a titok.
