Örkény István kötetével 1968 ünnepi könyvhetén elindult hódító útjára az egyperces novellák műfaja, új korszakot nyitva a rövidtörténetek irodalmában. Ám az Egyperces novellák egyúttal a magyar könyvművészet emlékezetes darabja is: illusztrátora Réber László volt. Jó néhány írónk (például Lázár Ervin, Janikovszky Éva, Békés Pál) kötetei elmaradhatatlanul az ő rajzaival idéződnek föl előttünk, és látásmódjával, karikaturisztikus filozofikumával Örkénynek is társszerzője lett. Szöveg és kép (mintegy hatvan grafika!) együttes hatása ma is fölkavaró. A mostani kiadás hűen követi a '68-as megjelenést, két változtatással: későbbi gyűjteményeiben az író A szén utolsó bekezdését elhagyta (sokkal erősebb lett), így került ebbe a kötetbe is; a Professzorok a bíróság előtt "szócikkeit" utóbb ugyancsak gyomlálta, egyet azért tartottak meg a szerkesztők, mert Réber azt illusztrálta.
Örkény István: Egyperces novellák - Réber László rajzaival (részlet)
NINCS SEMMI ÚJSÁG
Egyik délután a budapesti köztemető 27. parcellájának 14. sírhelyén nagy robajjal feldőlt a közel hárommázsás gránitobeliszk. Rögtön utána kettényílt a sír, és föltámadt az ott nyugvó halott, név szerint Hajduska Mihályné, született Nobel Stefánia (1827–1848).
Az obeliszkre idő koptatta betűkkel rá volt vésve a férje neve is; ő azonban, nem tudni, miért, nem támadt föl.
A borongós időjárás miatt csak kevesen tartózkodtak a temetőben, de akik meghallották a robajlást, odagyűltek. Addigra a fiatalasszony már leverte magáról a göröngyöket, fésűt kért kölcsön, megfésülködött.
Egy gyászfátyolos nénike megkérdezte, hogy érzi magát.
Köszöni, jól, mondta Hajduskáné.
Nem szomjas-e, érdeklődött egy taxisofőr.
Most nem vágyik inni, válaszolta a volt halott.
Amilyen pocsék ez a pesti víz, jegyezte meg a sofőr, neki se volna kedve inni.
Hogy mi baja a pesti víznek, kérdezte Hajduskáné.
Klórozzák.
Klórozni klórozzák, helyeselt Apostol Barannikov bolgár virágkertész, aki a temetőkapuban virágokat árult. Ezért ő esővízzel kénytelen locsolni kényesebb palántáit.
Valaki azt mondta, hogy ma már az egész világon klórozzák a vizet.
Itt a beszélgetés elakadt.
Hát mi újság még,
érdeklődött a fiatalasszony.
Nincs semmi különös, mondták neki.
Megint csönd lett. Ekkor eleredt az eső.
– Nem fog maga megázni? – kérdezte a föltámadottat Deutsch Dezső horgászbotkészítő kisiparos.
Nem számít, mondta, Hajduskáné. Ő direkt szereti az esőt.
Az attól függ, milyen az az eső, jegyezte meg a nénike.
Ő erről a langyos, nyári esőről beszél, közölte Hajduskáné. Hogy neki viszont semmilyen eső se kell, mondta Apostol Barannikov, mert elriasztja a látogatókat a temetőből.
Hogy ezt ő nagyon meg tudja érteni, helyeselt a horgászbotkészítő kisiparos.
Most hosszabb szünet állt be a társalgásban.
– Hát meséljenek már valamit! – nézett rájuk a föltámadott.
– Mit meséljünk? – mondta az öreg nénike. – Nincs nekünk annyi mesélnivalónk.
– Nem történt a szabadságharc óta semmi?
– Mindig történik valami – legyintett a kisiparos. – De ahogy a német mondja: Selten kommt etwas Besseres nach.
– Ez van! – tette hozzá a taxisofőr, és minthogy csak fuvart szeretett volna fogni, csalódottan visszasétált az autójához.
Hallgattak. A föltámadott lenézett a gödörbe, mely fölött nem zárult össze a föld. Várt még egy kicsit, de látva, hogy mindenki kifogyott a szóból, elköszönt a körülállóktól.
– A viszontlátásra – mondta, és leereszkedett a gödörbe.
A horgászbotkészítő kisiparos, hogy el ne csússzon a sáros agyagon, előzékenyen a kezét nyújtotta neki.
– Minden jót! – szólt le a fiatalasszonynak.
– Mi történt? – kérdezte tőlük a bejáratnál a taxisofőr. – Csak nem mászott vissza a sírba?
– De visszamászott – csóválta a fejét a nénike.
– Pedig milyen jól eldiskuráltunk.
MI EZ? MI EZ?
J.-ék (egy jobb család) kérték nevüknek elhallgatását. Cserébe megígérték, hogy szépítés nélkül elmondanak mindent, olvasóinktól szíves útbaigazítást remélve.
Öröklött telkükön, a volt 127-es utcában (mely most már Rivalda utca), hosszú évek keserves kínlódásával fölépítették négyszobás családi házukat, ahová tavaly Kisasszony napján (ennek különben nincs jelentősége) be is költöztek.
Egy szuterénlakásból jöttek, mely kissé nyirkos volt ugyan, de nekik mégse volt bajuk soha. A Rivalda utca viszont zöldövezet, házuk déli fekvésű, csupa nap. Mégis, alighogy kicsomagoltak,
elkezdett viszketni a bőrük.
Az első öröm lázában rá se hederítettek. Végre megvolt mindenük. Házuk, bojlerük, tévéjük, szőnyegporolójuk és még sok egyebük, aminek felsorolására nincs helyünk. Hát akkor mi ez? Azt mondták egymásnak, idegkimerültség, ami hihetően is hangzott, hiszen ezt a házat valóban vérrel-verejtékkel építették.
Maga J., aki mérnökember, éjt nappá téve dolgozott, minden különmunkát elvállalt, ma már koffeinen él. J.-nének, aki a hatóságokkal tárgyalt, szakmunkások, kölcsönök, deszkakiutalások után lótott-futott, lassankint fölborult a lelki egyensúlya. Nagyokat csap a falra, akár van rajta légy, akár nincs.
Leányukat, aki mást szeretett, hozzáadták egy vidéki állatorvos fiához, mert az új rokonok szép összeggel kisegítették őket. Egyetlen fiuk orvosnak kívánkozott. De épp így állt a kérdés: tetőácsolás vagy orvosi diploma?
Szegény fiú azóta meghasonlásban él, szüntelenül hunyorog, pedig semmiféle húsfélét nem eszik, az állati termékek közül csak ömlesztett sajtot, tejet. És őrajta hatalmasodott el leghamarább a viszketés! Két hónapig bejárt a bőrgyógyászati klinikára, de semmiféle kezelés sem használt neki.
A többieknek sem. Viszketésük olyan természetű, hogy nem egyes pontokon, hanem az egész testfelületen jelentkezik. Nem csillapítja se vakarózás, se borogatás, se hűsítő hintőporokkal való beszórás. Délelőtt viszonylag elviselhető, estére és főleg éjszakára már tűrhetetlenné válik.
Mi történhetett? J.-ék élete pokol. Jönnek-mennek. Kisietnek, visszatérnek. Állva esznek. Ülni se tudnak, mert egyszerre viszket a tarkójuk, az orruk hegye, a belső térdhajlatuk és mindenük, ami a pincelakásban nem viszketett. Tetézi a bajt, hogy nemcsak a viszkető pont – pl. a fülük – viszket, hanem az ujjuk is, mellyel a fülüket vakarják. Tényleg, mi ez?
Kívánságukra közlöm, hogy eddig milyen ellenintézkedéseket tettek.
Végigpróbálták az összes számba jöhető kenőcsöket.
Állandóan kvarcolnak.
Ciánoztattak.
Kifőzték minden ruhadarabjukat.
Kihívatták dr. K. E.-t (szintén kérte neve mellőzését), aki varázsvesszővel végzett vizsgálatai után megállapította, hogy sem a házban, sem körülötte káros mágneses mezők nem észlelhetők.
Most azt hallották, hogy a Jordán vize jó viszketés ellen.
Kérik, hogy aki tud Jordán-vizet szerezni, jelentkezzék.
Az is, aki nem tud szerezni, de hasonló bajból már kigyógyult.
De az is, aki hasonló bajban szenvedett, és nem gyógyult meg.
Egyáltalán, mindenki jelentkezzék, és mondja el, mit gondol. Így nem lehet élni.
MAGYAR PANTHEON
– Benne volt az újságokban, hogy két hétig zárva tartunk – mondta a múzeum portása a telefonba. – A Szabadságharc Ereklyéi már becsukott, a Liszt Ferenc Szerelmeihez viszont még csak most gyűjtjük az anyagot.
– Hát mit csináljak velük? Ez volt a délutáni program.
– Tessék őket elvinni a Szépművészetibe.
– Ott már voltunk. És gondolja meg: ezek vidékiek, és tizenöt éves lányok. Nekik még többet mondanak a tárgyak, mint a világ legszebb festményei!
– Hát honnan varázsoljak ide egy kiállítást? – kérdezte a portás. – Ráadásul teljesen egyedül vagyok.
A tanárnő hangja oly csalódottan szólt, hogy a portás egy kis gondolkodási időt kért, s aztán kijelentette, hogy délutánra megpróbál összekaparni egy kis anyagot, ami persze nagyon szegényes és hevenyészett lesz. Katalógus híján be kell érniök az ő kalauzolásával.
Az előcsarnokban csak egy gépírásos cédula volt kiragasztva: Hubauer Sándor Emlékkiállítás.
Az első teremben idősebb Hubauer Sándor bajonettje volt kiállítva, melyet az első világháborúból hozott haza, de ez nem nagyon érdekelte a lányokat. Idősebb Hubauer Sándorné született Süle Mária imakönyvébe is csak épp belepillantottak, pedig ennek az volt az érdekessége, hogy tele volt írva ételreceptekkel. De a következő tárló, melyben már maga Hubauer Sándor volt látható, nyolc hónapos korában, anyaszült pucéran, hason fekve, annál nagyobb sikert aratott.
– Jaj, de cukor – sóhajtotta egy lány, akiben már megszólalt a leendő anya.
És ott volt a kis Hubauer ütött-kopott pléhvödre, lapátkája, talicskája. Egy tejfoga. Himlőoltási bizonyítványa. Egy kis, üvege vesztett szemüvege. (Mint ismeretes, Hubauer Sándor tizenöt éves koráig rövidlátó volt, de ez utóbb elmúlt.)
– Ti is, lányok – jegyezte meg a tanárnő –, járjatok el pontosan az időszakos szemorvosi vizsgálatra.
A következő vitrinben ütött-kopott notesz.
– Hubauer Sándor kora ifjúságától kezdve fillérre följegyezte minden kiadását… Ez pedig egy hímzőgép.
A lányok megcsodálták, pedig csak egy régi típusú, lábhajtásos, Omag gyártmányú hímzőgép volt, nyolc milliméteres kilengéssel, amelyen – miközben Hubauer hiába küzdött nagyratörő tervei valóra váltásáért – hitvese reggeltől estig dolgozott… Csak e rosszul fizetett munkával, nyolcmilliméteres monogramhímzéssel tudta előkaparni családjának a mindennapit… Áldott emlékű hímzőgép! Nélküle Hubauer sovány portási fizetségéből hogy is tudott volna egy négytagú család kijönni?
– És milyen természetűek voltak azok a nagyratörő tervek? – érdeklődött az egyik tájékozatlan diáklány.
– Sokfélék – mondta a portás. – Az áttekinthetőség kedvéért három csoportba osztjuk őket: gazdasági, politikai és tudományos természetű elgondolásokra.
Sajnos az idő rövidsége miatt e sokféleségből épp csak mutatóba sikerült valamit összeszedni.
Hubauer tudományos munkássága még feldolgozásra vár:
annyi bizonyos, hogy a holdrakéta gondolata (az oroszokat messze megelőzve) megfordult a fejében, nemkülönben a napenergia felhasználása. (Ő óriási méretű sztaniolzacskókra gondolt, melyekben a nap energiája, valahogy úgy, mint a sült gesztenye melege, elraktározható.) Ami Hubauer politikai nézeteit illeti, ezekről írásbeli feljegyzés alig maradt fenn, a baráti beszélgetések pedig részben feledésbe merültek.
– Milyen kár! És miben álltak ezek a nézetek? – kérdezte a tanárnő. Rá kellett szólnia a lányokra, mert fecsegni kezdtek.
– Mint ismeretes, Hubauer bátor békeharcos volt. Egyszer, felesége legnagyobb rémületére, öklét rázta a bevonuló német csapatok felé. A katonaságtól megszökött, és hamis papírokkal bujkált: a hetes vitrinben látható „Nyílt parancs” is ilyen ügyes hamisítvány, az aláírás Hubauernétől származik. Vakmerősége hajmeresztő volt; a háború vége felé, hamis papírokkal a zsebében egy vendéglő kerthelyiségében, mely a detektívek megfigyelése alatt állt, fennhangon kijelentette: „Hitler napjai meg vannak számlálva!” Többen a szomszéd asztaloktól oda is néztek.
– Detektívek? – érdeklődött egy lány.
– Szerencsére csupa ismerősök. De Hubauer olyan ember volt, aki ugyanezt mondja akkor is, ha detektívek hallják.
A lányok megborzongtak. Aztán továbbsereglettek a következő tárlóhoz, melyben egy kis játékmozdony állt.
– A „Hazádnak rendületlenül” kombinált spórkassza – magyarázta a portás egy fájó mosollyal, ami annak szólt, hogy egy nagyratörő szellem merész terveiből mindössze egy ilyen ujjgyakorlat maradt fenn, melyet ő maga is csak szeszélynek szánt… És még emellett is ott látható a Szabadalmi Hivatal elutasító végzése!
– Mit jelent az, hogy „kombinált”? – érdeklődött a tanárnő.
– Ha pénzt dobnak bele, a szerkezet azt énekli: „Hazádnak rendületlenül!”
Egy lány pénzt dobott be a mozdonyba. Vártak, de nem hallottak semmit.
– Nem működik – mondta a portás.
– Mindegy – magyarázta a tanárnő. – Ez a találmány nemcsak takarékosságra, hanem hazafias gondolkodásra is nevel.
– És sohasem akadt neki pártfogója? – kérdezte egy lány.
– Soha. Magányosan, meg nem értve öregedett meg.
– Egyetlen terve se valósult meg?
– Ebben az országban? – legyintett a portás. –
Nálunk így múlik el egy emberi élet.
Mindenki hallgatott. Meglegyintette őket a nemzeti tragédia szele.
– Ez pedig: Gagarin őrnagy! – mutatott egy színes képre a portás.
– Ismerték egymást?
– Sajnos nem.
– Kinek a hibájából?
– A találkozás nem jött létre – mondta kitérően a portás. Már csak egy vitrin volt hátra.
– Ez az a Dolgozó Hetijegy, mellyel munkába járt… Hubauer Sándor szerényen és visszavonultan élt, nem kért, nem is várt kiváltságokat. Reggelije: fél liter tej, tíz deka parizer, kenyér.
Körüljárták a tejet, parizert, kenyeret. Volt, akinek könnybe lábadt a szeme.
Elköszöntek, sorba álltak, kivonultak. Egy hét múlva dolgozatot írtak: „Mit láttam a budapesti tanulmányi kiránduláson?” Az ifjúságot csak látványos dolgok lelkesítik; oldalakat írtak a Mátyás-templomról, egy önkiszolgáló büféről, az Országzászlóról… A Hubauer Sándor Emlékkiállításról alig valamit. Ilyenek ezek a mai fiatalok.
De nem baj. Majd egyszer. Majd húsz, harminc év múlva. Majd negyven év múlva. Akkor majd eszükbe jut Hubauer!
