Hogyan határozza meg az életünket az, amit elhallgatnak előlünk? Mit tehetünk akkor, ha kiderül, hogy az identitásunkat, kapcsolatainkat és világunkat egy olyan titok határozta meg, amit sosem akartak elmondani nekünk? Marie-Héléne Lafon francia író Renaudot-díjas regénye egy lebilincselő családtörténet, amely mozaikszerűen rajzolja fel az árnyalt családi drámák és láthatatlan kötelékek világát. Ugyanis sokkal több kapcsolat van az egyes generációk között, mint azt elsőre gondolnánk. Lafon letisztult és izgalmas nyelve egyszerre ad egy izgalmas történetet és feszeget olyan témákat, mint az identitás, a család vagy a kötődés.
A szerző április 17-én Budapestre látogat. A Francia Intézet látja vendégül, ahol az író Szűcs Péterrel közösen mutatja majd be a könyvet. További információk ITT.
Marie-Héléne Lafon: A fiú története (részlet)
Ford. N. Kiss Zsuzsa
Armand csupasz lába csúszkál a parketton; nem akarja felébreszteni Pault, aki még alszik, szokás szerint undorítóan cuppog a szája, mint a szopós kiskutyáknak. Jó, még vár kicsit, de túl sokáig nem, különben még felébred Paul, és elrontja a viszontlátást, merthogy Paul elront mindent. Paullal ugyanazon a napon születtek, 1903. augusztus 2-án; anyjától és nagynénjétől tudja, hogy a család egyik ágán sem született előttük ikerpár. Jobban szeretné, ha nem lenne iker, vagy legalább Georges ikre lenne, nem Paulé. Tudja, hogy ez úgyis lehetetlen, merthogy az van, ami van, Marguerite néni gyakran hangoztatja, ő meg rágódik ezen a kicsit furcsa szófordulaton, felötlik, mégis érthetetlen, szán némi időt arra, hogy felidézze magában Marguerite néni szürke mondatait meg a szagát, ez hűlt hamu meg szárazkolbász. Sokat elmélkedik a személyek, a dolgok, a helyiségek, a helyzetek szagán és színén, és mikor még velük lakott Chanterelle-ben Antoinette, gyakran megnevettette, ahogy Antoinette mondta, a bolondságaival, Antoinette kacagott, kacagott úgy, hogy sírt is a szeme sarkából a nevetéstől; ő többé senkinek sem mondhatja el a bo- londságait.
Georges szaga szilvalekvár, mikor a nagynénje hosszasan főzi nyáron rézüstben, olyan a lekvárszaga, mint ebben az adott pillanatban, nem mikor a lekvárt vajas kenyérre kenik télen uzsonnakor;
még apa is kér belőle, és bókol a néninek, aki nem felel neki semmit, és úgy néz rá, mintha akkor látná életében először. Amélie szaga olyan, mint a folyóé tavasszal, az olvadt hótól felduzzadt folyóé. Paul olyan szagú, mint a szél meg a konyhai kések hideg pengéje, melyekhez tilos nyúlniuk. Hogy anyjáé milyen, abban nem biztos, különben is folyton változik, hol az erdőszélen este megkékülő hóé, hol a forró kávéé, de anyja néha piros szagú is. Apja zöldségleves talán, ez mégsem jó rá, véli, elakad, ledermed belül, és inkább nem erőlteti tovább a dolgot. Ez az egész csak játszadozás a szagokkal, és apával nem játszunk. Georges kicsi szobája a szülőké meg az övék között olyan szagú, mint a fehérre izzított vasalók, amelyeket anyja és Amélie a fehérneműn húzgálnak karjuk hajlítva, könyökük kifelé szegezve, anyja a jobbjával, Amélie a baljával, mégis ügyesebben. A szombat esti fürdés a langyos puha törülközőkkel, mikor fölötte hajlong anyja és nagynénje, ez a fürdés rózsaszín szagú, Antoinette és Amélie nem vesznek benne részt.
A néni mondja, minden szót megnyomva, hogy elválasztjuk az ocsút a búzától, hogy a kóbor lemarad a jóról, hogy alvónak álom, kelőnek kalács, hogy aki szelet vet, vihart arat, hogy kutyából nem lesz szalonna.
Betéve tudja a néni összes mondását, főleg azokat, amelyeket nem ért, és néha szavalja is magában szóról szóra, altatónak, nyugtatónak, hogy lehűtse magát, mint például most is, mikor egy lendületből venné a lépcső mind a hat fokát, hogy a konyhában Antoinette vállára telepedjen, akár egy fecske. Egy fecske nem csinál nyarat, ezt is sokat hallja a nénitől. Hogy türtőztesse magát, míg nem kongat fél nyolckor az ebédlői falióra, az eprekre gondol, mert Antoinette biztosan szedett neki Embort-ban, méghozzá a legelsőket, meg a néni kertjéből is. Tudja, hogy anyja, nénje meg Amélie a konyhában a nagymosást készítik elő, ma kezdik, és el fog tartani két teljes napig. Antoinette is jön, a nehéz munkákhoz még visszajár, biztos itt is van már, megígérte, hogy hozza neki az első epreket, és Antoinette mindig tartja a szavát. Már nem Chanterelleben lakik, hanem Embort-ban, ő jól megjegyezte ezt a nevet, más, barátságosabb vidéken, ahol nagyra nőnek a cseresznyefák, így meséli Antoinette, és két karral mutatja is, milyen ölesek azok a cseresznyefák a gyümölcsösökben az új helyén, ahol a férjével lakik. Ő nagyon sírt, mikor Antoinette elment ezzel a férjjel, ezzel a göndörrel, hiába magyarázták anyja meg nénje, hogy így van rendjén, hogy a fiatal lányok, mint Antoinette, ha férjet találnak, otthagyják a gyerekeket, akiket mások házánál pesztráltak, és a férjüket követik, hogy nekik is legyen saját házuk, és saját gyerekeket szüljenek. Marguerite néni leszegte közben a fejét, amiből ő tudta, hogy további kérdezősködésnek nincs helye.
Ő tudja, hogy Marguerite néninek nincs férje, saját háza meg saját gyereke, ő érzi a néni bőrén átszűrődő szomorúságot, amitől különös a szaga, ő nem érez ilyet sem anyján, sem Antoinette-en, sem Amélie-n.
Szürke, hideg szag, összeszorul tőle a gyomra; sírni tudna tőle, de nem sír, nem szabad, mert kicsúfolnák. Kimegy a szobából, a folyosó végi ablak világít, mint a templomban a nagy rozetta szép időben; ezen az oldalon kel a nap, ezért soha nem spalettázzák be ezt az ablakot, télen sem. Egyedül van a folyosón, mindenki más lenn a konyhában, apja már elment a Községházára; csütörtök reggelente apja nagyon korán megy a Községházára. Ő még az ágyból hallotta, hogy becsukja maga mögött a kaput és átszeli a teret; csupán hallás után, csukott szemmel, mert jobban hall csukott szemmel, megkülönbözteti a léptét, ténykedését anyjának, nénjének, apjának, Paulnak, Georges-nak, Amélie-nek, sőt másoknak is, például Solange-nak és Antoninnak, akik csupán kisegítenek náluk, nem laknak velük; felismeri a város összes kutyáját is az ugatásáról, ez játék és titok, Paul nem tudhatja meg.
Armand lépked, vonul a langyos fényben, érzi végig a testén, a lábfején, a kezén, az arcán, a haján, behunyja a szemét.
Hamarosan majd, mikor elég nagy már, kórista lesz, anyja és nénje így szeretnék, apja nem akadályozhatja meg, hallotta, hogy Antoinette ezt mondja Amélie-nek, hiába kezdtek másról beszélni, mikor ő belépett a konyhába. Antoinette és Amélie félnek az apjától, mindenki fél tőle, még Paul is, apja dühöngése fergeteg és mennydörgés, reng a ház, reng a föld, fényes nappal beköszönt a fekete éjszaka; mikor vége szakad, mikor apja elmegy hazulról, fellélegezhetnek. Míg tart, lehet ismételgetni belül az imát, amit este anyjuk mond a hálószobában Paul és őfölötte, Georges még kicsi, nem értené. Armand próbálkozott a legutóbbi dühöngéskor, de nem jutott semmire, tudja is, miért, az ima úgy kezdődik, hogy Miatyánk, és ez gombóc a torkában, megakad. Alkalmat kell találni ma vagy holnap arra, hogy Antoinette-nek beszélhessen erről, mert elmegy megint, mikor végeznek a nagymosással, és ő nem tudhatja, mikor jön újból. Antoinette-nek mindenre van ötlete, megoldása, varázstrükköket tud, ő szereti a karját, a haját, a nyakát, szeret belopózni vele az üres templomba délután szép időben, csupán térdet hajtani, keresztet vetni a nagy rozettán átszűrődő piros meg sárga fénytócsákban.
Ülnek egy percig a gyóntatószékben is, Antoinette jobb, ő bal felől, a fája fénylik, és sima, a gyóntatószék viasz-, méz-, frissvaj-szagú.
Szereti a templomot, kórista lesz, szereti Antoinette-et.
Meghallja a hangját a konyhából, anyjáéhoz vegyül; a néni és Amélie hallgatnak. Megáll az első lépcsőfokon, vár, tudja, hogy anyja és nagynénje rég fenn vannak már, feltették a vizet a nagy tűzhelyre a két nagyon magas falú fazékban, amelyek csak nagymosáshoz használatosak, különben lenn vannak a mosókonyha polcán, és ő meg Georges szeretnek játszani a mélyebbikkel, mert abba Georges egészen be tud mászni, olyan neki, mint egy kemény tok, eltűnik benne és hintázik előre-hátra, jobbra-balra a kotló tyúkokat utánozva, és olyan, mintha táncolna meg kotyogna a fazék, és nevetnek, nem bírják abbahagyni. Lopva csinálják csak, mikor a felnőttek nem foglalkoznak velük, kikapnának érte, mert az eszközökre vigyázni kell. Paul szerint ez kis pisiseknek való játék, csúfolja érte őket, de nem árulja be. Armand visszalép két lépcsőfokot, és leül a harmadikra, ahonnan nem látják, de ő látja, mi zajlik a konyhában.
Ott van Antoinette, jön-megy, karja tele mosnivalóval, mohaszerű haja vörös; Antoinette vörös és nem répafej, taszítja őt ez az apjától olykor hallott kifejezés.
Antoinette vörös, mint az a téli róka, anyjával látták, mikor átvágtak a fenti nagy legelőn egy havas estén. Anyja megszorította a kezében tartott kezét, álltak ott, a róka szintén, mindhárman lenyűgözve; aztán az erdő elnyelte a rókát, nem maradt utána más, csak az alig kivehető lábnyomai a kékes, kemény havon. Antoinette is olyan csoda, mint az a róka. Apja öldösi a rókákat, apja vadász, ő majd kórista lesz, és ő sohasem fog vadász- ni, nem akar állatot ölni, se varázslatos rókát, se bársonyos vadnyulat, se ugribugri őzet, se madarat, semmilyen madarat, madarat aztán főleg nem. A bensője merő kavargás: a madarak, Antoinette mint róka, a templomi rozetta, az eprek, a gyóntatószék frissvaj-szaga, a nagy fazék titka. Nem áll ellent ennek az áradatnak, nehéz lenne magába nyelni egy falásra, csupasz lábával dobolja ki boldogságát a negyedik lépcsőfokon nesztelenül, a legszívesebben szárnyra kapna. Szereti felidézni a múlt nyár emlékét, mikor még nem tudta, hogy Antoinette el fog menni, esténként kettesben öntözték a salátát, a salátát mindenekelőtt, meg más, számára érdektelen zöldségeket, de akkor is élvezte a vízhordást a kis kannákban, a fehérben meg a kékben, Antoinette sarkában járt, beszívta őt a nedves földszaggal együtt, szárnyalt, vágtatott a kert túlvégén lévő kúttól, de semmi kárt nem okozott, csak hordta a vizet még és még.
Zöld-arany birodalom volt a kert, egy világ, kiapadhatatlan fényesség.
Utána, mielőtt bementek volna a házba, útba ejtették az epreket, lekuporodtak egymással szemközt az ágyás két oldalán, óvatosan megbolygatták a levelek zöld csipkéjét, kitapogatták a gömbölyű epreket, hármat vagy négyet csupán, hogy meg ne haragítsák a nénit. Eljön megint a nyár hamarosan, de Antoinette már nem lesz velük. Fél nyolcat kongat a falióra, ő is ugrik, nem bírja tovább, pattan, csupasz lába sorra veszi a magas fokokat. Antoinette háttal áll a tűzhelynél, még nem vette őt észre, de ő tudja, hogy várja már; a föld fölött lebeg, iramodik, fut, Antoinette lába közé veti magát, éppen, mikor Antoinette megfordul; most vette le a tűzhelyről a forró fazekat, nyújtott karral tartja maga elé, füleit markolva, a vége szívet tépő sikoly, Pault felriasztva.
Fotó: Wikipédia
