Mi történne, ha egyszer beszélni kezdenének azok a nők, akik hosszú évekig, vagy akár egész életükben hallgattak? Mit mondanának a gyereküknek, a házastársuknak, vagy a riválisnak, aki a helyükbe lépett? Marianna D. Birnbaum elbeszéléskötetéből most kiderül, a Láthatatlan történetek ugyanis hat különleges gondolatkísérletből áll: olyan nők szólalnak meg benne, akiknek a nézőpontja elsikkadt a férfiak által írt történelemben. Most megtudhatjuk, hogy mit mondott volna Léda Csinszkának az Elbocsátó, szép üzenetről és Adyról, hogy a Rigoletto Gildája mi mindenről szólhatott védőbeszédében, vagy hogy a híres filozófus, Moses Mendelssohn felesége miket osztott volna meg férjével, ha lett volna rá lehetősége.
Marianna D. Birnbaum: Láthatatlan történetek
Magvető Könyvkiadó, 2018, 154 oldal, 2999 HUF
Birnbaum elbeszéléseiben olyan nagyformátumú nők gondolatai elevenednek meg, akiknek a története különösen érdekes, akik jelentős történelmi és érzelmi viharokat éltek át az elmúlt évszázadokban, mégis csak mellékszereplők maradtak az utókor megítélésében. Egy részük valóban élt személyiség, más részük pedig fiktív figura, de összeköti őket nőiségük, zsidó identitásuk és a megszólalás aktusa. Utóbbi különböző módokon jut érvényre a kötetben, amiben szerepel védőbeszéd, naplórészlet, interjú, kihangosított gondolatfolyam és drámai telefonbeszélgetés is.
Ez történt volna, ha Léda felhívja telefonon Csinszkát
„A valóság mögött gyakran egy másik valóság, vagy legalábbis a valóság egy lehetséges variációja rejtőzik vagy rejtőzhet" - írja Marianna D. Birnbaum a kötet bevezetőjében. Elbeszélőként ezeket a láthatatlan történeteket tárja elénk egész másként, mint ahogy azt irodalom- és kultúrtörténészként...
A legerősebb elbeszélés a Mici forgatókönyve, ami egy magatehetetlen idős nő érzéseibe és emlékeibe enged bepillantást. A szöveg azzal a gondolattal játszik el, hogy a vegetatív állapotban lévő Mici csak tetteti, hogy nem érzékel semmit a körülötte lévő dolgokból, valójában viszont mindent lát és hall, ráadásul mindenről meg is van a véleménye, leginkább a lányáról, akinek különösen kritikusan szemléli döntéseit.
Mici tulajdonképpen minden huszadik században született zsidó nő megtestesítője: átélte az üldöztetést, elveszítette a szeretteit, kivándorolt, szerelmes lett, és újra meg újra elölről kezdte életét.
„De ha ’44-ben azt kérdezik, hogy most akarunk-e meghalni, fiatalon, mondjuk, belelőnek a Dunába, az gyorsan megy, vagy még pár jó évtizedet élni, de az öregségünk ilyen rettenetes lesz, azért, azt hiszem, ezt választottuk volna. Milyen rémes évszázad, hogy ilyen választást juttat az ember eszébe!”
Bár a családja úgy hiszi, hogy nem képes semmilyen formában kommunikálni, belső monológjában keserű iróniával és nyíltsággal néz szembe saját élettéttörténetével, kiszolgáltatott állapotával, és az elmúlás közeledésével. Az őszinteség, a tartás és a köntörfalazás nélküli véleménynyilvánítás egyébként a kötetben szereplő minden nőre jellemző. Ugyanezzel a nyílt egyenességgel szólal meg a többi főhős is: a Rigolettóból ismert Gilda Molcho, aki a Szent Ítélőszék hivatala előtt vall a herceghez fűződő szerelméről, Fromet Mendelsohn, aki elveszített gyermekei miatt érzett gyászáról ír, vagy Rebecca Gratz, az amerikai zsidó jótékonysági egyletek egyik első szervezője, aki interjú közben teszi helyre az őt vallató újságírót.
Ezzel szemben elég érdekes megoldás, hogy bár az elképzelt vallomások ideális esetben egy-egy párbeszéd részét képezték volna, ebben a kötetben csak monológok maradtak, megkésett válaszok. A szövegek emiatt hangulatukban és stílusukat tekintve azt az érzést keltik, mint amikor egy elveszített vita után jut eszünkbe, hogy milyen frappáns mondatokkal lehetett volna visszavágni. Birnbaum a megkésettséget és egyoldalúságot határozottan jelezte is: következetesen csak egyetlen nézőpontot ábrázolt, a vallomásokra pedig soha nem érkezik reakció.
„Újraolvastam ezt a hosszú naplólevelet. Ennyi mindenről talán az egész házasságunk alatt nem beszéltünk. Elég is lesz mára, úgyis tudom, mire mit válaszolnál, de már túl öreg vagyok a bölcsességekhez és a kompromisszumokhoz.”
A szövegek előzményei viszont szinte mind megtalálhatók a szerző korábbi műveiben. Pár éve például már megírta Senora Gracia Mendes, a XVI. században élt portugál származású keresztény vallását gyakorló (de titokban zsidó) özvegy történetét Gracia Mendes hosszú útja címmel. Most pedig annak egyik mellékszálát helyezte előtérbe, megfélemlített lánya, Reyna Mendes-Nasi nézőpontjából mutatta be az könyörtelen anya karakterét. Szintén írt már korábban Moses Mendelsohn feleségéről, most pedig férjének szóló elképzelt naplólevelével egészítette ki a művet. De nem hagyta ki a kötetből Esterházy Péter alakját sem, akinek az évek során több könyvet is szentelt, és akinek egyébként az egyik legnagyobb ismerője volt. EP ezúttal a Mici forgatókönyvében tűnik fel mint látogató:
„Jön a lányom, és még valaki. Férfiléptek. Megállnak az ajtóban, és alig tudom leplezni a meglepetésem. Péterrel jött, Esterházy Péterrel, pedig nem hallottam, hogy ide készül. Csak pár percig maradnak, útban az egyetemre. Péter megáll az ágyam mellett, a mutatóujjával megcirógatja a karomat, és azt mondja, édes Micike. Azután elmentek. Jó, hogy elmentek, mert majdnem elsírtam magam.”
Birnbaum történetei abból indulnak ki, hogy a valóság mögött mindig van egy, vagy több másik lehetséges valóság is, ebben a könyvben pedig ezeknek a párhuzamosan létező, láthatatlan világoknak, perspektíváknak adott teret. A kötet azzal játszik, hogy a képzelet segítségével visszamenőleg igyekszik kitölteni azokat a kultúrtörténeti réseket, amikről a társadalom eddig hallgatott.
