Kiss Noémi: Rongyos ékszerdoboz, Magvető kiadó, 2009, 184 oldal, Ára: 2490 Ft
Az utazás késztetése: elindulni a máshol hívására, otthagyni az ismerőst, az otthont, hogy azután csupa ismerőset és otthonosat keressünk abban, amit épp az idegensége, a mássága tett vonzóvá számunkra. Utazás nincs emlékezés nélkül. Az otthon emlékével megpakolva indulunk, és a változás emlékeivel érkezünk vissza. Mert az utazás mindenekelőtt csevely; tapogatózás, (verbális) topográfia. Bemélyedések és kiugrások, egyenesek és kanyarulatok feltérképezése a tájban, az arcokban és a mondatok mögötti szándékokban, hangulatokban. Ha az ember képes megnyílni, ha hagyja magába áradni az idegent, akkor nemcsak saját magát hozza haza az utazásról. Így lesz Kiss Noémi Közép-Európája érzékeny, sokhangú, ellentmondásosságában izgalmas és maradandó. A figyelem hozza elő kopottas díszletekből a történelmi csillogást, és teremt távlatokat a jelenkori szűkösségben. Nyitottsága teszi hitelessé, csakis ennek köszönhetően hisszük el neki, hogy nemcsak a világ legszebb és legrondább nője, de a közepe is Ukrajnában van.
Lemberg
(részlet)
Az egész úgy indult, hogy az NKVD rendezett egy irodalmi bankettet. Persze nem írták rá a nevüket a kiküldött meghívókra. A bankett 1940-ben volt, a szovjetek már jóval korábban, még 1939-ben bejöttek a városba. Hivatalosan a Vörös Lobogó irodalmi lap szervezte az összejövetelt. Sokan óvatlanul azt hitték, valami ellenzéki dologgá fajulhat, ráadásul az est egyik főszervezője Wanda Wasilewska, lengyel írónő volt. Wasilewska nemsokára Sztálin kedvenc írónője lesz, persze a lengyel írómeghívottak ezt akkor még nem tudhatták. Wandának akkoriban még csak a galíciai lengyel és rutén parasztok életéről szóló realista regényeit olvasták és szerették, sírtak a végén, amikor a parasztfelkelőket ártatlanul kivégezték a lengyel arisztokraták. Azért azt tudták, hogy Wanda a Lengyel Szocialista Párt tagja, de azt nem, hogy a szovjet Vörös Hadsereg később majd kitünteti hősies szervezői munkájáért. A vörös bankett végzetes volt a lengyelek számára. Az NKVD fegyveres emberei a megnyitóbeszéd után, mikor Wanda abbahagyta agitációját és hátrább húzódott a falhoz, nagy szempilláit lesütötte és csak hallgatott, beléptek az ajtón, elfogták és letartóztatták a lembergi lengyel irodalmi élet szereplőit. Wasilewska először Kijevbe, majd onnan Moszkvába menekült. Sztálin állítólag miatta kedvelte meg a lengyel irodalmat, rengeteget mesélt neki róla és hazájáról, Galíciáról. Együtt szerették a szegény, rongyos parasztokat.
És ekkor jött a kinyilatkoztatás, a világ lobbanó szépségének e váratlanul feltűnő látomása, ekkor érkezett az örömhír, a titkos üzenet, a lét beláthatatlan lehetőségeinek különleges missziója: Wanda.
A szolgálat
Párhuzamos különidejűség: nincs melegvíz a szálláson, de pazar reggelit kapunk. A reggeli zuhanyzás tehát elmarad, megelégszem a jéghideg vízzel. Felébredek tőle. A reggelinket egy felszolgáló-iskola szervírozza és ennek a felszolgáló iskolának körülbelül tizenöt pincérgyakornoka van. Kisiskolások énekelnek ukrán népdalt a lengyel partneriskolásoknak a teremben, majd fordítva, de mi folyamatosan reggelizünk, mert az akkora élmény. A reggelihez persze gyalogolni kell, egészen a muskátlis iskoláig. Az aulában fogad minket a hidegtál. Húsgombóc, káposzta, köretek, hleb.
Pazar és finom, a kávé rossz, de a tea kiváló.
A felszolgáló-iskola vezetője egy nagymellű szőke nő, a melle fölött lóg a sípja, de nem fújja meg. Nincs rá szükség, óriási a fegyelem.
Rohannak a pincérek, ha kézbe kapnak egy tálat. De általában csak kettő rohan egyszerre, a többi tizenhárom várja, míg kifő a kávé. A konyhán körülbelül még tízen dolgoznak, szmokingban és blézerben mosogatnak. Kötelező az egyenruha. Fekete és arannyal van szegve. A lányokon körömcipő. Lófarokba fogva a hajuk, erős smink fedi igazi arcukat, tigrismintás vagy rózsaszín blúzt hordanak. Csak néhányuknak jutnak színek, ők vélhetően a végzősök.
Na, jó, leesett az állunk, még a lányoknak is. A felszolgáló iskola lánynövendékei ugyanis vannak olyan szépek, mint a füredi bál királynői koronájának várományosai, vagy a Miss Hungary olykor elég kétes szereplői. G. Gy.-nek, az operatőrnek, és B. G.-nek, a filozófusnak a legjobban a fehér csizmás tetszett. Nekem is. A fehér csizmásnak volt a legszelídebb tekintete, a legromlatlanabb keze és legfinomabb parfümje. A lábáról alig tudtunk meg valamit, de az volt a legravaszabb.
A felszolgáló iskola az első találkozás az ukrán lányokkal. Utána jön a második, a harmadik és még számtalan, mikor beérünk a városba és végigmegyünk az Orosz utcán, a Zsidó utcán, a Méz és a Tej utakon. Csupa csillogó szemű, magas, vidám nő jön velünk szembe. A világon a legszebb és a legcsúnyább nőt is Ukrajnában láttam, ezen az úton. Lembergben a legszebbet, a Bécsi Kávézó teraszán. A legcsúnyábbat Ungváron, egy játékteremben.
Bausinger a párhuzamos különidejűség fogalmát csak különös néprajzi látványosságra használta. Az etnográfus olyan pillanatokat próbált leírni vele, amikor egy kultúrában látszólag össze nem illő, eltérő történeti időkből származó jelenségek egymással párhuzamosan érvényesülnek. Például, a földműves istállójában már ott áll az új traktor, a rozsdás, régi szovjet traktor - mindegy -, de szomszédja még ökörrel szánt, ökre pedig faekét húz. Mindketten ugyanakkor aratnak. A ruténok földjén számtalan ilyen esettel találkozni.
A legszebb és a legcsúnyább együtt él.
Leopolisban két és fél napot töltöttünk. Aztán elindultunk vissza a Jelenbe. De előtte még megérkezünk utolsó állomásunkra, a Dominóba. Ahol kigyulladt ugyan a fény, de sajnos elveszett az utolsó remény, és annak is az anyaméh volt az oka.
A vége: csak játék
Ahol bizonytalan a jelen és biztos nincs jövő, ott van a legtöbb játék, mert nincs mit elveszíteni. A játékteremben a világ olyan, mint odakint, csak sűrűbb, tömörebb, izgalmasabb és nehéz kilépni belőle. Las Vegas, Monte Carlo, Ungvár.
Hazafelé megint Ungváron szálltunk meg. Odafele fáradtak voltunk, visszafele már megnyugodtunk. Láttuk Galíciát, tele voltunk élménnyel, így kipihenten mentünk be este a belvárosba. Szórakozásnak indult, Budapesten, Krakkóban ilyenkor indul az élet. Éjjel tizenegy óra volt. A diszkó zárva, a Havanna Café becsukott, a pálmafás hely, amit többen javasoltak, szintén akkor zárta ajtaját. Kérdezgettük a taxisokat, mi van még, ők hosszú körutat kínáltak a vöröslámpás házak felé, ajánlották a pornómozit, de az nem felelt meg. Nőket be sem engednek, csak ha fizetnek, külön, akkor persze, igen, őket is.
De szerencsére, még mielőtt hazaindultunk volna, megláttuk a Dominót.
A Dominó gyönyörű. Van szaga és színe. Büdös és rózsaszín.
Meztelen mellek, szívek és szőke nők pörögnek a félkarú rablóban körték, málnák és cseresznyék helyett. Pornóflipper is van. Vörös, narancs, rózsaszín neon, kiégett, kissé kopottas fények. Mégsem játszik senki. Elfogyhatott a pénzük, mert mikor beléptünk, már csak ültek.
Lehetett rendelni mindent, bort, sört, üdítőt, kávét, a hűtőszekrény mellé ültünk, bármikor bárki benyúlhatott. Kevesen voltak. De ahhoz épp elegen, hogy zaj és füst legyen. Feltűnően kedves a felszolgálólány, folyton tölt valakinek. A terem mögött, ahol helyet foglaltunk, volt még egy másik terem. Itt is álltak gépek, de sötét volt. A mosdót kerestem, úgyhogy át kellett mennem rajta. Kitapogattam a villanykapcsolót, alighogy felvillant a fény, százával elindultak a földön a csótányok, úgyhogy gyorsan lekapcsoltam. Valaki feküdt a sötétben a földön. Nem volt másik ajtó, ennyit még azért láttam a pillanatnyi fényben. Nem tudom, ki volt az. A Dominóban nincs mosdó. A ház háta mögé kell menni.
De ült ott még egy akadály, aki miatt nehéz volt eljutni a hátsó teremig.
Ha valaki hátra akart menni, el kellett haladnia egy nagy, tömött mellű, szőke nő mellett, és ez még inkább megnehezítette az utat még később a bogarak. Kikerülhetetlen volt, mindenképpen rá kellett nézni, hiszen pontosan a két terem között ült.
Ilyet még sosem láttam.
Pedig az ember állítólag élete folyamán több ezer arcot képes megjegyezni, és ennél lényegesen többet észlel.
Csúnya volt.
Ez a szó így kevés, leírva, a valóságban még sokkal csúnyább volt.
De senki sem bírta levenni róla a szemét.
Vonzó.
A világ legcsúnyább nője, akit valaha láttam, a Dominóban ült. Mégsem ült egyedül. Sokakat a markában tartott. Hatalmas, szőke haj borította a fejét és az arca egy részét. Félig lenőtt, akár paróka is lehetett, de nem az volt. Az arcbőre barna, de majdnem feketébe hajlott. Mintha leégett volna egy szoláriumban, vagy valaki felgyújtotta volna, lehetett volna az is, bármi ami bekormoz egy nőt, előfordulhatott. Akkor már nem égett, de koszos, elhasznált hamunak látszott. Szomorú volt, ettől aztán egy picit mintha szépült volna. Szemei kékek, talán, nem emlékszem pontosan, de szemgolyói vörösben úsztak. Hatalmas fehér körömcipő volt a lábán. Fekete bőrdzsekiben ült, néha megszólalt, magyarázott valamit, aztán sokáig hallgatott. Hosszú, rózsaszín körmeivel belekavart a vodkájába, naranccsal hígította. A mellbimbója kilátszott vörös hálóblúza alól. Rágyújtott.
Valaki fogdosta a kezét, talán pénzt akart tőle, azt hiszem, nem értettem pontosan, de egyszer csak átnyújtott neki egy bankjegyet. A nőnek sok pénze volt. Kivette és az ujjai közt csavargatta, a körmével pöckölte. Talán övé lehetett egy gép. Ahol a csöcsök pörögtek. Vagy egy másik, ahol a szívek. Vagy ahol cseresznye és meggy villogott, az is hozzá tartozott. A hátsó terem is, minden, a férfi, aki kérlelte, az is. És aki meghalt este hátul, az is. És a felszolgálólány, a vendégek, mi is az ölében voltunk.
Bárki, aki belép a Dominóba, őt szolgálja; a jelenét és a jövőjét beledobhatja a szőke nő ölébe. Milyen megnyugtató lehet az az öl, akárcsak az anyaméh. Vagy egy tál cseresznye. Egy ékszerdoboz az éjszakában. Vodkaszagú. Picit duzzadt, vörös, múlttalan és örökké várakozó.
Pisilni kellett, elindultunk haza. Többen hányingerre panaszkodtak.
Néhányan ottmaradtak, a Dominó mágikus hely.
Ha valaki egyszer ott járt, soha többé nem tudja feledni.
Pont félúton, útban Lemberg felé.
