Janikovszky Éva Kossuth- és József Attila-díjas író idén áprilisban lenne száz éves. Korábban már írtunk arról, hogy a Móra Kiadó és a Janikovszky Éva Irodalmi Alapítvány a centenárium alkalmából emlékévet tart, többek között új és megújult kötetekkel, hangoskönyvvel tiszteleg a méltán világhírű alkotó emléke előtt.
Janikovszky Éva írói hagyatéka közel 20 éven át érintetlenül pihent Bajza utcai lakásában, míg 2020-ban örököse és fia, Janikovszky János Dési János újságíróval és Dóka Péterrel, a Móra Kiadó akkori főszerkesztőjével belekezdtek a naplók, kéziratok és egyéb dokumentumok feldolgozásába. Elsőként Janikovszky Éva 12 és 18 éves kora között írott naplója jelent meg Naplóm. 1938–1944 címmel. A szerző hagyatékában azonban nagy számban maradtak fent publikálatlan szövegek, melyek kutatását és gondozását 2021 őszén Vojnics-Rogics Réka irodalomtörténész kezdte meg.
A szerző születésének 100. évfordulójára készült el az Utazás az íróasztalom körül című kötet, amiben alapvetően Janikovszky Éva szólal meg különböző műfajú és funkciójú szövegekben: levelekben, szerkesztői jelentésekben, konferenciabeszédekben, önéletrajzi esszékben. A kötet szinte teljes mértékben a hagyatékban talált, publikálatlan, a nagyközönség számára eddig ismeretlen dokumentumok felhasználásával készült, az 1986-os Utazás az íróasztalom körül című kézirat elő- és utószava keretezi.
A kötet várhatóan április 15-én jelenik meg. Olvass bele!
„Utazás az íróasztalom körül”– Janikovszky Éva-emlékkönyv (részlet)
Vojnics-Rogics Réka
Hűséges természetem van. Rövidesen ötven éve, hogy ugyanahhoz a munkahelyhez – a Móra Könyvkiadóhoz – kötődöm, most már persze nyugdíjasként. Negyvennyolc éve ugyanabban a lakásban lakom. Huszonöt éve, hogy özvegyen maradtam, és nem mentem újra férjhez. De ragaszkodom kedves tárgyaimhoz is. Az írógépem, amin ma is dolgozom, 74 éves, Anyámtól kaptam.
Mindezzel csak azt szeretném alátámasztani, hogy a gyerekekhez sem lettem hűtlen, bár mostanában nem nekik írok. Szerencsére szüleik, nagyszüleik emlékeznek gyerekkönyveimre, s mivel azok új kiadásban napvilágot látnak, így a mai gyerekek is kézhez kaphatják.
Valami azonban mégis történt. Tizenegy évvel ezelőtt meghalt az édesanyám, akivel együtt éltem. Ezzel – hatvanöt éves koromban – véget ért a gyermekkorom. S egyszeriben belecsöppentem, nem is [a] felnőttkorba, hanem az öregedésbe. Foglalkoztatni kezdett; hát hogy van ez?
Írtam én azelőtt is felnőtteknek, néha-néha. Például az Örülj, hogy lány! / Örülj, hogy fiú! c. ikerkönyvemet kifejezetten kismamáknak, babát váró szülőknek szántam. Mégis gyerekkönyv lett belőle.
Beskatulyázódtam, Réber Lászlóval együtt. Ha egy könyvet én írtam, s az ő színes illusztrációival jelent meg, akkor lehetett volna horror vagy tudományos értekezés, mégis a gyerekkönyvek közé kerül.
Aztán kaptam egy rovatot az egyik női magazinban. Mosolyogni tessék! címmel írtam néhány évig. Elsősorban az idősebb korosztálynak szántam, de fura módon vevő volt rá a fiatalabbja is. Az olvasók beszéltek rá – a szó szoros értelmében, telefonon, levelekben –, hogy szedjem össze a felnőtteknek szóló írásaimat, szívesen vennék könyv formában is. Ezért adtam – a biztonság kedvéért – az első kötetnek a Felnőtteknek írtam címet. Az elsőt még négy követte. Viszont szeretném megemlíteni, hogy éppen a Felnőtteknek írtam kazettán is megjelent. Schütz Ila előadásában, aki rengeteget tett hozzá a maga tehetségéből. Mikor először meghallgattam – karácsony előtt –, hangosan nevettem, aztán könnyeimet törülgettem. Ila éppenhogy megélte a megjelenését.
Meggyőződésem, hogy humor nélkül nem lehet élni.
Szerencsémre én pozitívan szemlélem az életet, akármilyen, s igyekszem mindennek megtalálni a komikus oldalát. Rengeteget segít. Őszintén sajnálom a megkeseredett, humortalan embereket.
Hú, de mennyit kaptam! Én vagyok adós a sok szívet melengető, jó szóért, kedves levélért, ismeretlen olvasóktól kapott simogatásért, az utcán szembejövők felvillanó mosolyáért. Igazán ez ad erőt, hogy próbáljak még írni. Hajdan a gyerekek is sokat segítettek leveleikkel, kedves reagálásukkal, de azt sose hittem, hogy a felnőtt olvasók túltesznek rajtuk. Szinte naponta hallom: de hát honnan tetszik tudni, nálunk is pont így van, mert én is, nekem is, velem is… És ha rossz a kedve, csak előveszi valamelyik könyvemet. Hát kell ennél több biztatás?
Hát megöregedtem. Jobb ezt tudomásul venni. És érdemes elgondolkozni rajta: mit is jelent az öregség? Most mellőzném a közhelyeket, tehát külsőnk megváltozását, erőnk fogyatkozását, betegségek jelentkezését stb. Szerintem azt jelenti, hogy nincs már előttünk az élet. Azt se mondom, hogy mögöttünk van, ez így durva lenne, de biztos, hogy nincs előttünk. Nem lehetünk már – bárhogy szeretnénk – balett-táncosok vagy atomtudósok. Nem tanulhatunk már meg japánul, s fölösleges gyűjtögetni egy világ körüli útra. Lehetőségeink korlátozottak. Nem tudunk már frissen felfutni a negyedik emeletre, ha rossz a lift, nehezünkre esik felemelni a többkilós szatyrot, tétova pillantásokkal lessük, ki segítene feltenni kofferunkat a vonaton a csomagtartóra, s akárhogy szedjük a lábunkat, nem biztos, hogy elérjük a megállót, ha éppen kanyarodik a sarkon a busz.
Orvosságokat szedünk, néha kórházba kerülünk. Én is. Öten fekszünk a kórteremben, csupa öregasszony, s legutóbb, biz’ isten, kuncognom kellett, mikor rájöttem, hogy én vagyok a legöregebb!
Azt hiszem, erről van szó:
ha megmarad bennünk a gyerekkor és a fiatalság, ha lényegünkben nem változtunk, ha tudunk még nevetni, akkor nyugodtan beismerhetjük, hogy bocsika, megöregedtem.
Hiszen ezt kívánják egymásnak az emberek: hosszú életet, sok boldog születésnapot!
Hát akkor, ha bejön, ne fanyalogjunk. Örüljünk annak, hogy bölcsebbek lettünk.
Nyitókép: janikovszkyeva.com
