Vis Solum látszólag sem egy mindennapi srác: annak ellenére, hogy kiváló intelligenciával, ügyességgel és állóképességgel rendelkezik, egy börtönben dolgozik, messze mindentől. Az egyetlen célja, hogy ne találják meg. A Hierarchia nem sokkal korábban az egész családját lemészárolta, és ezzel az egykori herceg minden örökségét és vagyonát elvesztette, arról nem is beszélve, hogy népét és uralkodási jogát is megvonták tőle. Egyetlen szerencséje van, hogy senki nem tudja, hol rejtőzködik, hála annak, hogy bármikor képes újabb személyiséget ölteni magára. Mindeközben mégis arra vágyakozik, hogy felderítse szülei gyilkosának kilétét és megdöntse a Hierarchia rendjét.
James Islington könyve egy vérbeli fantasy, amit szinte az első pár oldal után nehéz lerakni. Itt senki nem az, aminek látszik, és minden tettnek kétszeres-háromszoros ára van. De vajon sikerül Visnek kideríteni a titkokat és visszakapni a trónját?
James Islington: A sokaság akarata (részlet)
Ford.
I.
Himbálózom a semmi felett, csak apám vértől sikamlós marka tartja még a csuklómat.
A sziklaperemen hasal. Izmai megfeszülnek. Mindenét beborítja a ragacsos vörösség: az arcát, a karját, a ruháját, amit csak látok belőle. Akkor is tudom, hogy képes visszahúzni. Összpontosítok, hogy ne rúgkapáljak; hiszek benne, hogy meg tud menteni.
Elnéz mellettem a szurokfeketeségbe. A közelgő sötétségbe.
– Bátorság – suttogja. Szívszaggató, reménykeltő szó.
Elengedi a kezemet.
***
– Tudom, hogy folyton azt hajtogatom neked, gondolkodj, mielőtt bármit is teszel – mondja a velem szemben a tábla fölé görnyedő, durva képű férfi –, de ha játszunk, Vis, akkor néha nem árt arrébb tolnod egy istenek verte követ.
Leszakítom a tekintetemet az őrszoba magányos, rácsos ablakán beeső hideg, ezüstös fénynyalábról. Legingerültebb pillantásommal leplezem az emlék émelyítő felbuggyanását, és minden erőmet megfeszítve az elénk kipakolt vörös-fehér háromszögekre összpontosítok. A polcon kuporgó, alig pislákoló lámpás fényében tompán csillannak meg a játék figurái; nem látunk jobban, mintha a kint gyülemlő esti félhomályban ülnénk.
– Jól vagy?
– Pompásan – mondom, és a szemem sarkából látom, hogy Hrolf bozontos, ősz szemöldöke megrándul. – Jól vagyok, öreg. Csak elgondolkodtam. Még nem kapott el a szipolyozó.
A szavaimban semmi indulat. Tudom, hogy fakóbarna szemében őszinte az aggodalom.
És azt is tudom, hogy fel kell tennie a kérdést.
Közel egy évvel régebben dolgozom már itt, mint ő, ezért merült fel benne megint, hogy kezdek-e tompulni. Ahogy egy ideje ő.
Nem veszek tudomást az aggodalmáról, inkább az alapvetéstáblát mérem fel, s hogy mit jelenthet a másik felén az az új, vörös alakulat. Cselfogás, látom át egyből, úgyhogy nem érdekel. Gyors egymásutánban átrakom három fehér bábumat, és már győztem is. Hrolf szeret azzal dicsekedni, hogy egyszer sikerült megvernie egy magnus quartust a játékban, de velem szemben nincs esélye. Az alapvetést már jóval a Hierarchia – pontosabban a Cateni Köztársaság; még mindig emlékeztetnem kell magam rá, hogy hangosan így kell neveznem – világuralma előtt is az elvont stratégiai gondolkodás leghatékonyabb fejlesztési módjának tartották. Apám gondoskodott róla, hogy egészen fiatalon gyakran és sokszor a legjobb játékosokkal szemben megmérettessek benne.
Hrolf dühödten pillant a táblára, rám, majd vissza a táblára.
– Elterelődött a figyelmem. Húztad az időt. Ez tulajdonképpen csalás – motyogja elégedetlenül. – Azt tudod, ugye, hogy egyszer egy magnus quartust is legyőztem?
Válaszomat dörömbölés szakítja félbe, valaki a vaskos kőbejáratot veri.
Hrolffal egyből megfeledkezünk a játékról, felpattanunk. Elvileg még órákig mi vagyunk szolgálatban.
– Azonosítsa magát! – kiált ki élesen Hrolf, én pedig az ablakhoz lépek. A rácsokon túl jól öltözött, magas, széles vállú férfi áll. Úgy saccolom, húszas évei végén járhat. Kopaszra borotvált fejének sötét bőrén megcsillan a holdfény.
– Hospius sextus – érkezik a tompa válasz. – Van belépőpecsétem – pillant fel Hospius az ablakra, észre is veszi, hogy figyelem. Fekete szakálla kurta, komoly, sötétbarna szemétől meggyőzően átható a tekintete. Előredől, és az üvegre tapasztja a Hierarchia hivatalos okiratainak látszó papírjait.
– Nem tájékoztattak bennünket az érkezéséről – feleli neki Hrolf.
– Úgy fél órával ezelőttig magam sem értesültem róla, hogy ideérkezem. Sürgős az ügy.
– Ez nem így megy.
– Ma este így megy, septimus.
Arckifejezése nem változik, de a másik férfi rangjának türelmetlen hangsúlyozása árulkodó.
Hrolf az ajtóra sandít, azután a falba mélyesztett keskeny vájathoz lép, és kőből készült akaratkulcsát ingerült, éles csattanással koppantja hozzá. A nyílás a mi oldalunkon bezárul. A túloldalon Hospius előtt kinyílik a hasadék, belehelyezi az iratait. Szemmel tartom, nehogy egyebet is betegyen melléjük.
Hrolf kivárja a biccentésemet, akkor újra megnyitja az oldalunkon a rekeszt, és kihúzza belőle Hospius papírjait, átpörgeti. Megrándul a szája, a kezembe nyomja a paksamétát.
– Prokonzuli pecsét. – Mindössze ennyit mond.
Gondosan átnézem az írást. Hrolf tudja a dolgát, de itt a szipolyozók között nem árt alaposan meggyőződni a dolgokról. Nincs hiba, személyesen Manius prokonzultól kapta az engedélyt, ott van rajta az aláírás és a pecsét is.
Hospius fontos ember; úgy tűnik, fontosabb annál, mint a rangja indokolná: kijelölt ügynökként jár el, kifejezetten maga a szenátus jelölte ki, hogy kivizsgálja a múlt évi cenzus során adódott rendellenességet.
A Kormányzás – a Cenzusfelügyelet, amelynek Hospius dolgozik – és a Katonaság (vagyis a Köztársaság börtöneit vezető szerv) szenátori piramisainak együttműködése eredményeképpen Hospius kikérdezhet egy nálunk tartott foglyot.
– Érvényesnek tűnik – bólintok, és megértem, miért olyan kelletlen Hrolf. Az iratok a legmélyebb szintünkre engednek bejárást a látogatónak. Kegyetlenség az ítélet kiszabta idő lejárta előtt felébreszteni azokat a nőket és férfiakat.
Hrolf visszaveszi a Manius pecsétjével ellátott iratokat, és becsúsztatja a külső ajtót nyitó zárszerkezetbe. A prokonzuli akarattal átitatott pecsét zárja a biztonsági áramkört, pont, ahogy Hrolf kulcsa, és a kőajtó puhán becsusszan a falba. Letens kesernyés éjjeli légáramlata megelőzi Hospius tornyosuló alakját. Miután belép, finom kék köpenyét lekanyarintja a válláról, könnyedén a mellette álló szék támlájára veti, és általa feltehetőleg elbűvölőnek vélt mosolyt villant kettőnkre. Hrolf ebben csak annyit lát, hogy ez az ember visszaél az ő személyes terével, mire a szemöldökét összehúzva a szükségesnél nagyobbat ránt Hospius pecsétjén, hogy kibocsássa az akaratát, és az ajtó visszazáródjon.
Én egy férfit látok, aki kissé izzadságszagúan igyekszik könnyednek mutatkozni, és próbálok nem reagálni erre.
Feltehetőleg semmiség. De hiába győzködöm magamat, három év alatt megtanultam mesteri pontossággal felismerni szerepet játszó társaimat.
Látogatónk valamiért ideges.
– Köszönöm, septimus. – Hospius egyetlen pillantással felmér, és fiatalságomat látva siklik is tovább a tekintete, Hrolfra figyel inkább. – Tisztában vagyok vele, hogy ez szokatlan, de valakitől meg kell tudnom valamit. Egy Nateo nevű férfitól.
Hrolf leemeli a börtönnyilvántartást a sarokban álló szekrény tetejéről, felnyitja. Pár másodpercig az ujjával követi a sorokat a könyvben.
– Nateo, Nateo… meg is van. Mélycellák, keleti negyvenegyes. Vis, te itt maradsz.
Leakasztja a kulcsot a kampóról, tesz három lépést a belső ajtó irányába – ezen sima zár van –, és megbotlik. Ahogy összeszedi magát, és felegyenesedik, bizonytalanul hátranéz rám és Hospiusra. A zavarodottság egyetlen pillanat alatt kitisztul a szeméből, de én tudom, mit jelent.
– Bocsáss meg nekem, septimus. Megfeledkeztem a rossz térdedről – hazudok reflexből, és kikapom kezéből a kulcsot, mielőtt tiltakozhatna. – Okosabb, ha én kísérem le a sextust. Mélycellák, keleti negyvenegy, azt mondtad, igaz?
Hrolf ingerülten mered rám, de látom a tekintetében a hálát. Tudja jól, hogy mi történt, de Hospiusnak valószínűleg a nevére sem emlékszik.
– A térdemre bizony ráfér a pihentetés – megy bele a játékba. – Már ha a sextusnak nincs kifogása.
– Ugyan, dehogy. – Hospius türelmetlenül előretessékel engem. Szerintem nem tűnt fel neki semmi.
Bemegyünk a tulajdonképpeni börtönbe, bezárom magunk mögött az ajtót, kicsukom az enyhén csüggedt Hrolf képét. A fali lámpásban a váltáskor meggyújtott gyertyánk már majdnem csonkig égett. Leakasztom a lámpást, és magasra tartom, hogy megvilágítsam a lefelé tartó, keskeny lépcsőt. A faragott kőfokok nedvesen csillognak.
– Ügyeljen, hova lép – figyelmeztetem Hospiust. – Idelent csúszós.
Mutatom az utat, a lámpás félhomálya tompa körbe von bennünket.
A hátam bizsereg a sextus tekintetétől. Képtelen vagyok kiverni a fejemből, hogy mennyire megjátszotta magát az érkezésekor.
Ugyanakkor az okmányait – vagy legalábbis a hozzájuk kapcsolt pecsétet – átitatta a prokonzuli akarat, amit képtelenség hamisítani. És van annyi eszem, hogy ne faggatózzam. Ezért beérem a reménnyel, hogy nem gonosz szándékból táplálkozik az idegessége, és ahogy leplezni próbálta.
És ami még ennél is lényegesebb: remélnem kell, hogy bármi legyen is a célja, azzal nem vonja rám senki figyelmét.
– Mióta ilyen a septimusod?
Vek. Még mindig ősi anyanyelvemen szentségelek, még ha csak gondolatban merem is megtenni. Meghökkent ábrázatot öltök, és hátrapillantok rá.
– Ezt hogy érti?
– Túl régóta dolgozik itt – fürkészi Hospius kutakodó tekintete az enyémet, végül visszafordulok, és inkább nézem, hova lépek. – Nem kell aggódnod, másnak egy szót sem szólok róla.
– Nem tudom, hogy maga szerint mit látott, de téved. – Halk kuncogást préselek ki magamból. Ha Manius prokonzul tudomására jut, Hrolf elveszíti az állását. Elég koros már, hogy egy nyugdíjazási piramisba helyezzék át, és megkérdőjelezhető elméje miatt minden bizonnyal visszafokoznák octavusszá.
Akkor aztán, ahogy lassacskán elhasználódna, ahogy a Hierarchia éveket és életminőséget lop tőle, akár a mélycellákban raboskodó nőktől és férfiaktól, kénytelen lenne élete hátralévő részében az állandó kimerültség állapotában leledzeni.
És akkor persze kénytelen lennék egy újabb septimusszal zöld ágra vergődni. Amióta a letensi börtönbe kerültem, a három igazgatóm közül messze Hrolf volt a legegyszerűbb eset.
Hospius erre csak mordul egyet. Nincs meggyőzve, de nem erőlteti a témát.
Leérünk a lépcső aljába, a lámpásom fényében feltárulnak a jobbra és balra, messzire elhúzódó sima, nedves falak. Szinte érzékelhetetlen, halk zümmögés üti meg a fülemet. Hiába vagyok itt már több mint egy éve, változatlanul kellemetlennek találom.
A hátam mögül öklendezésszerű köhögés hallatszik.
– Mi ez a szag?
– A rabok.
Nekem szinte már fel sem tűnik a vizelettel keveredő izzadságbűz. Ezen a szinten tényleg nem is vészes.
– Miért nem tartjátok őket tisztán? – kérdi Hospius felháborodottan.
– Tisztán tartjuk őket. Naponta kétszer lemosunk mindenkit, amennyire lehet. De a szipolyozón senki sem ura a saját beleinek. – Igyekszem nem éreztetni a dühömet, de azt nem állom meg, hogy hozzá ne tegyem: – A cateni szabályzat szerint hetente kétszer kellene lemosnunk őket.
Hospius erre nem szól semmit.
Továbbhaladunk, befordulunk pár sarkon, lemegyünk egy újabb lépcsőn, mögöttünk ismét sötétség borul a felsőbb szintre. Most jutunk le a legmélyebb szintre, ahol a hosszú büntetést töltő rabokat tartjuk. A két évnél hosszabb időre elítélteket: gyilkosokat és többségükben feltételezett anguis-összeesküvőket.
Újabban mintha egyre több ember kerülne ide.
– Jól kiismered magadat idelenn – verődik vissza Hospius mély hangja a zord falakról, hiába próbálja a körülöttünk uralkodó némasághoz halkítani.
Nem szívesen elegyedem vele beszélgetésbe, de sokkal kockázatosabb udvariatlannak lenni.
– Pár naponta le kell jönnöm.
– Vagyis a septimusszal felváltva gondozzátok a rabokat?
– Úgy van.
– Még ha rossz is a térde.
Vek. Megvonom a vállamat, hogy elüssem Hospius akadékoskodását.
– Sajog neki, de használni tudja. És igen komolyan veszi a feladatait.
– Ebben biztos vagyok – mondja mellettem Hospius, mert a lépcső itt kiszélesedik, egymás mellett is elférünk. Egy fejjel magasabb nálam. Látom, ahogy lesandít rám; érdekelni kezdtem. Épp az ellenkezőjére törekedtem. – Hogy hívnak?
– Visnek.
– És mióta segítesz ki a septimus mellett, Vis?
– Pár hónapja. – Ez szigorúan véve nem hazugság, még ha Hospius nem is így értette a kérdését. Nem fogom a tudomására hozni, hogy mióta vagyok valójában a szipolyozók közelében.
– Túl fiatal vagy ehhez a munkához.
– Vis Solum – közlöm erre a teljes nevemet magyarázatképpen.
– Á! – áll össze a kép Hospius fejében.
Árva vagyok. Méghozzá, a koromból ítélve, nyilvánvalóan olyan, aki nehezen talált magának otthont. Ezért veheti hasznomat itt a Vallás – a harmadik szenátori piramis, amely a Hierarchiában az árvaházakat igazgatja –, és egyben a Katonaság is.
Leértünk közben ezen a lépcsőn is; előttünk hegyes szögben két út indul a koromsötétbe, egy harmadik pedig a kettő között, középen megy előre. A bal oldalihoz lépek, a keleti folyosóhoz.
– Mindjárt ott is vagyunk – közlöm, de nem azért, hogy kitöltsem a csendet, sokkal inkább, hogy elejét vegyem a további kérdezősködésnek.
A bűz itt sokkal rosszabb, sűrűbb, és Hospius egy kendőt nyom az orrára meg a szájára. Megértem. Magam is öklendeztem az első pár alkalommal, amikor lejöttem ide. Mostanra hozzászoktam, de azért a szemem megtelik könnyel, ahogy a lámpás fénye az első számozott cellára vetül.
Hospius megtorpan, két karja lehull az oldalához, átmenetileg még a szagról is megfeledkezik.
– Még soha nem látott szipolyozót? – kérdem, és minden erőmet megfeszítve leplezem elégedettségemet a hatalmas férfi borzadályának látványa felett.
A letensi börtön celláit kőfal választja el egymástól, de sem ajtajuk, sem előfaluk, így bárki láthatja a tartalmukat. Széltében kétméteresek sincsenek, mélynek se sokkal mélyebbek, és mindössze két dolog található bennük.
Egy rab. És a szipolyozó, amire rászíjazzuk.
Fotó: Facebook / James Islington
