A Holtak háza a Hétköznapi szörnyetegek című fantasy és természetfeletti horror regény folytatása, amiben a Cairndale Intézetben élő, különleges képességekkel rendelkező gyerekekre, vagyis a Tehetségekre szörnyek vadásznak. A viktoriánus Stranger Things főszereplői többek között olyan természetfelettinek tűnő dolgokra képesek, mint a por irányítása, láthatatlanná válás, öngyógyítás, vagy a bőrük megkeményítése.
Az alkotó J. M. Miro, egy kanadai író és költő, Steven Price írói álneve. A trilógia második részében egy új, a korábbinál még kegyetlenebb draugr, vagyis túlvilági rém, és egy démoni alak, az Apátnő veszélyezteti a Tehetségek világát. A Hétköznapi szörnyetegekben megkezdett utazás tovább folytatódik, a londoni számkivetettek baljós alvilágától egy Szicíliában álló, napsütötte villa rejtélyein át a Párizs alatti mélységbe nyúló katakombákig. A Tehetségeknek csontboszorkányokkal, sárglifikusokkal és egy saját világában létező, örök homályba burkolózó házzal is fel kell venniük a harcot, hogy legyen esélyük elhárítani a holtak világának fenyegetését, és megmentsék egyik rég elvesztett barátjukat.
J. M. Miro: Holtak háza (részlet)
Ford. Sárpátki Ádám
Alice Quicke egy nyúzott platánfa alatt állt Montparnasse homályában; kalapja karimája csöpögött, viharkabátjának gallérját felhajtotta az eső ellen.
Csendes volt, a szeme sötét. Egy maroktőrt a ruhaujjában, egy másikat pedig a bokájánál rejtett el. Az egyik kezében egy százhúsz centiméteres, bunkósbothoz hasonlatos vasrudat fogott. Befordult a sarkon egy fiáker, zötyögve-fröcskölve, imbolygó oldallámpásokkal elhaladt mellette; a vezetője nem látszott. Párizs ezenkívül sötétségbe burkolózott. Sötét volt az eső.
Alice Quicke a hétköznapi megfigyelő számára hétköznapinak tűnt. Az igazi szörnyetegekre ez mindig igaz. Közel egy hónapja érkezett a városba, nyugtalanságot keltve, akárhol csak felbukkant. Nem a ruhái tették – a nadrág meg a foltos viharkabát –, mert egy férfiruhát viselő nővel nem nagyon törődtek, legalábbis Párizsban. Habár az ujjbütykei a legtöbb férfiénál nagyobbak voltak; a csuklója töve heges, akár egy kovácsé; gubancos, szőke hajába pedig agyag tapadt, ezek nem számítottak.
A szemében csillanó, vékony holdsarlónyi fény számított, ami oldalra fordított pengére hasonlított, és a legtöbb szemlélődőt elriasztotta. Négy hónappal ezelőtt megölte a társát és barátját, úgy lőtte szíven, hogy közben a szemébe nézett, azelőtt pedig olyan rémségeket tapasztalt, amelyeknek tündérmesékben lett volna a helye – különös képességekkel sújtott gyerekeket, meg szörnyetegeket is, igaziakat, amelyeket még akkor is maga előtt látott, amikor lehunyta a szemét. Súlyosan megsebesítette az egyikük: egy zakatoló vonat tetején ledöfte egy füstnyúlvány. Akármi is fertőzte akkor meg, még mindig nem ürült ki a szervezetéből.
Reggelente fájdalmak közt ébredt, és a bordáira szorította a kezét, a régi sebére, azt képzelve, hogy valami iszonyatos dolog bomlik ki közvetlenül a bőre alatt, a részévé válva.
Ekkor egy sárral összefröcskölt köpenyt viselő alak fordult a sugárútra, szaporán szedve a lábát az esőben. Ribs volt az. A derekán viselt övére tolvajlámpást erősített. Alice kilépett az árnyak közül, és együtt egy csatornafedélhez siettek. Alice a vasrúddal felfeszítette; az eső tajtékzott, ahogy átömlött a lyuk peremén, végig a rozsdás vas létrafokokon, bele a hirtelen jött sötétségbe. Ribs lemászott. A nő követte.
Aztán, a vasfokokba kapaszkodva, Alice felnyúlt, és visszahúzta a nehéz fedőt a helyére, elvágva az eső útját. A sötétségben követte a barátját, le Párizs katakombáiba.
– Jézusom… – motyogta, amikor érezte, hogy leér a lába. Visszhangot keltett a hangja. – Jól jönne egy kis fény, nem?
Pár pillanat múltán kinyílt a lámpás retesze. Régi fajta, gyertyás lámpás volt, domború üveggel, és belőle erőtlen sárga fény világította meg az aknafolyosót. Ribs levette az övéről, és nekidöntötte a falnak.
Alice látta, hogy a lány hátrahúzza a nedves csuklyáját, és lesimítja vörös haját. A levegő hűvös volt és fanyar.
Ribs a hézagos fogsorát kivillantva elvigyorodott.
– Nem Jézus. Csak én.
Alice szúrós pillantást vetett rá.
– Mi a baj?
– Majdnem egy órát vártam.
A lány rákacsintott.
– Nem az én hibám, hogy korán érkeztél. Ne aggódj, hoztam ebédet. Gondolom, te elfelejtetted.
– Senki se látott meg?
– Hogy megláttak-e? – Ribs sértettséget színlelt. Szipogott, aztán széttárta a kabátját, felfedve egy barna papírba bugyolált csomagot, amit az egyik karja alá erősített. – Most ezt nézd! Egy bagett és egy sajt fele! Hiszen semmi értelme csont és bőrnek lenni, csak mert idelent mindenki más az!
Alice elfojtotta a mosolyát. Ribs olyan tizenöt-tizenhat éves lehetett, de a kisugárzása azt súgta a nőnek, hogy úgy igazán sosem volt gyerek. Valami más miatt pedig nem hitte, hogy valaha is igazán felnő.
A katakombákat sűrű csend burkolta be. A magas és boltíves alagút háromfelé ágazott. Alice lehunyta a szemét, az oldalában pedig kivirágzott a sötét sajgás.
A második orzint, a világok közti ajtót keresték, az utat, amelyen átkelhettek a holtak földjére, hogy megtaláljanak egy csapdába esett, eleven fiút.
Valahol Párizs alatt kellett lennie. Hosszú hónapokkal ezelőtt dr. Berghast ennyit elárult Alice-nek cairndale-i, napfényes üvegházában, miközben furcsa csontmadár kattogott a csuklójánál, rideg és élettelen szemmel. És Alice szinte a Párizsba érkezésének pillanatában megérezte a sajgást, mely az oldalán ejtett, régi sebből terjedt szét; a hűvöst, ami a bal karján át az ujjbegyébe szivárgott.
Mintha az a fertőzött por, amit Jacob Marber hagyott benne – a romlott tehetség; egy olyan rettenetes gonosz szolgája, amelyről Alice álmodni sem mert –, mocorogni, ébredezni kezdett volna. Mintha tudta volna, hogy a közelben van egy orzin. És akár egy oldalába mélyesztett horog, vonni és vezetni kezdte, előbb a zsúfolt utcákon és sugárutakon, át a hidakon, majd le az osszáriumok útvesztőjébe. Ribs, aki mindig vele tartott, leginkább csak éberen követte őt. Ami Alice-t illeti, ő egyszerűen arra ment, amerre a legnagyobb fájdalmat érezte.
Most azonban nem a csontkamrákban jártak. Párizs alatt kilométeres ősi kőfejtők húzódtak, mészkőből kivájt alagutak és lépcsők, víz alá merülő termek, teljes sötétségben rejtőző kutak. Csak kis részüket ismerték. Az emberek között mendemondák járták a föld mélyén élő teremtményekről, sápadt lényekről, bosszúszomjas kísértetekről. Gyilkosokról és zsebtolvajokról. Szolgákról, akik eltévedtek a feketeségben, amikor kialudt a lámpásuk, hogy a testüket csak évek múlva találják meg. Néhány történet váratlan szakadékokról, zsákutcákról vagy beomló mennyezetekről szólt.
Egy részük talán igaz is volt. Alice azonban úgy gondolta, hogy abban a sötétségben ő maga és a benne lévő dolog a legrosszabb.
Ribs furcsa pillantást vetett rá.
– Na? Akkor merre?
Alice elfintorodott. Elindult a bal oldali alagútban, ugyanarra, amerre előző este is, követve a piros krétanyomot, amit fokozatosan kiegészítgettek. Ribs a nyomában baktatott.
Az alagutak először szárazak voltak. A lámpás fénysugara gyengén világított, és Ribs lépéseivel együtt ingott. Nagyjából egyméternyire láttak maguk elé, messzebb nem. Az alagút előbb erre kanyarodott, aztán arra, majd leereszkedtek egy vaslépcsőn, amit valamikor a múlt században építhettek be; egy kút mellett, majd egy mészkőhasadékon osontak át. Eközben figyelték az útjukat jelölő piros krétacsíkot. Kiléptek egy hosszú aknafolyosóra, amelynek mennyezetét oszlopok támasztották alá; árnyékuk torzan és némán húzódott meg a feketeségben. Lehűlt a levegő. Továbbsiettek.
Néha-néha megálltak egy korty víz vagy egy falat kenyér erejéig, de sehol sem időztek sokáig. Ribs ilyenkor felmászott egy mészkőtömbre, és lelógatott karral elterült, esetleg lehuppant a földre, ha az száraznak bizonyult, és fáradtan szuszogott a rossz levegőben.
Ribs egy efféle pihenő során szóba hozta barátjukat, Komakót, a porművest. Spanyolországba ment egy ősi glifikus és a második orzinnal kapcsolatos titkai után kutatva. Ragaszkodott hozzá, hogy egyedül menjen.
– Olyan átkozottul makacs! Te jó ég! De talán semmi baja.
– Az a lány tud vigyázni magára – dünnyögte Alice. – Én inkább a glifikusért aggódnék.
Hallotta, hogy erre Ribs felhorkant.
A sötétség mintha rájuk borult volna, eltompítva a hangjukat. Alice-nek nem tetszett az újdonsült kimerültség, amit a barátja hangjában hallott.
– Meg fogjuk találni ezt a második orzint – mondta. – Hiszel nekem, ugye?
A lány nem felelt.
– Ribs?
– Persze – válaszolta végül. – De engem az aggaszt, ami azután lesz, hogy megtaláltuk.
– Azután kiszabadítjuk Marlowe-t. Ez fog történni.
Ribs az oldalára fordult, és felemelte a fejét. A lámpás fényében földöntúlinak és sápadtnak tűnt.
– Nem szeretek belegondolni, hogy még mi szabadulhat ki. Charlie rettenetesen félt, amikor visszatért, még a Cairndale Intézetben. Emlékszem rá. – A nyirkosság hirtelen hűvösebbé vált az aknában. – Folyton őrá gondolok. Este. Amikor aludni próbálok.
– Charlie-ra?
– Nem Charlie-ra.
Alice persze tudta, Ribs kire céloz. Nem beszéltek Marlowe-ról, nem sokszor. Eszébe jutott a kisfiú, akit ismert; a nyugodt bizonyosság az arcán, ahogy mindenek ellenére úgy döntött, hinni fog a jóságában; a benne lakozó különös hatalom. Mintha egy emberöltővel ezelőtt történt volna.
Az az este, amikor először látta a képességét, a kék ragyogást abban a Remington melletti mutatványossátorban. A faragatlan férfiak könnyes szemmel figyelték őt.
Alice nem egészen tudta, mit mondjon. Ribs mostanra felült, magasabbra tolta a lámpásban a faggyút, azután elővette a pótgyertyát, amit hozott.
– Azért mész a sötétségbe, mert a rossz dolgok ott vannak – motyogta. – Mert csak így lehet küzdeni ellenük. Megértem. De a sötétben könnyű azt hinni, hogy a gonoszság erősebb, mint amilyen valójában.
Alice hallgatott. Ribs néha meglepte. Érezte a csuklójához erősített kis pengét, a belőle szivárgó vigaszt. Arra gondolt, hogy a rossz dolgok néha nem is a sötétségben laknak. Hanem végig az ember orra előtt, a fényben.
Talpra kászálódott. A fejük feletti kő súlyosnak, megsemmisítő erejűnek tűnt. A gyertya fénykörén túl a sötétség mintha a végtelenbe nyúlt volna.
– Jobb lesz, ha továbbmegyünk – mondta halkan Alice.
Fotó: Agave Könyvek
