Családi történetek olvashatók ebben a könyvben: a szülőkről, akik nevelnek minket, vagy épp a szülőkről, akikké válhatunk. Hogyan határozzák meg a saját gyerekkorunk történetei a felnőttkori választásainkat? Meg lehet-e szakítani a rossz mintákat, meg lehet-e őrizni a jókat? Hogyan lehet érvényesen elmesélni, mekkora boldogság - minden nehézség ellenére - apává válni? Grecsó Krisztián történetei mindig egy apróságból indulnak - legyen az egy játszótéri séta a kislányával vagy egy kamaszkori emlék -, ám rendre olyan távlatot keresnek, amelynek segítségével nemcsak a szerző, de az olvasó is megértheti saját sorskérdéseit. A nehéz témák elmesélésén is átüt a derű, a boldogság keresése, amely minden ellenkező híresztelés ellenére nagyon bonyolult állapot.
Grecsó Krisztián: Lányos apa (részlet)
Mai sakknovella
Vajon én mit vinnék magammal? Lenne szűk húsz percem a vonatig, hogy elhagyjam a várost, mert zúg az ég, jönnek éktelen terhükkel az orosz bombázók. Mi lenne az az egy vagy két igazán fontos tárgy, amit betennék a táskába a gyerek ruháin, kenőcsén és az élelmen kívül.
Mi a jelképe, hogy éltem itt valahogyan?
Amíg a feleségem erőteljes biztatására be nem fogadtunk ukrán menekülteket magunkhoz – el sem tudtam képzelni.
Őszintén szólva a találkozás előtti fél óra volt a legrosszabb. Próbáltam nem rettegni, elvégre végletekig kimerült, sorsukból kilökött, éhező és megalázott emberek érkeznek majd, akik egy hete még úgy éltek, mint mi, akik nem voltak ránk kíváncsiak, nem akartak egy vadidegen lakás nappalijában szorongani, hogy a Kijev–Budapest kétnapos pokoli vonatút alatt kétszer leszédülő csomagban összetört- e a laptop, és megtudják-e, élnek-e, halnak-e a családtagjaik. Zuhanyra vágynak, levesre és csöndre, nem fognak bántani minket. És mégis: alig tudtam legyőzni a félelmet. És már éppen csalódtam volna magamban, mire rájöttem, hogy attól ilyen izmos, szinte rettegésbe hajló ez az érzés, mert még mindig nem hittem el, mi történik körülöttem.
A szembesülés elől nincs menekvés, hozzánk Vlagyimir és Galina érkezett először, hatvanas pár, hoztak hazai kekszet a lányunknak, amit a leghatározottabban vissza akartunk utasítani, de a méltóság sokkal fontosabb a csokoládénál, a lányunk meg olyan őszinte örömmel fogadta a meglepetést, hogy a csomagrakodás, a rémület, az egymás tekintetének kerülése, a szégyen, a kiszolgáltatottság egy pillanatra érkezéssé szelídült, hirtelen úgy tűnt: vendégek jöttek. Vlagyimir nemzetközi sakknagymester, civilben pedagógus, Galina banki ügyintéző, fél éve jártak Harkivban, gyönyörű város volt, mesés éttermek, parkok, Ukrajna talán legszebb városa, milyen jó, révedezett Galina, hogy még látták.
Második nap Vlagyimir elővette a sakktankönyveket. Az érmeit meg az aktuális ukrán sakknagymesterrangsort. Cirill betűs papírok, könyvek, serlegek, a mi pesti konyhánkban nem jelentettek semmit, remegős kézzel mutogatta a játszmaállásokat, melyekkel tegnap még nyert, tárgyak, amikkel át szerette volna élni a saját életét, hiszen miattuk számított, hogy ő valaki, érték volt a tudása, a tapasztalata. Sírással küszködve tolta elém az okleveleket. Ki tudtam ugyan betűzni (öt évig tanultam oroszul), el tudtam olvasni, de nem jelentettek semmit. Amikor visszavitte a díjakat a nappaliból kialakított vendégszobába, mintha alacsonyabb lett volna. Akkor láttam igazán megtörtnek. Valószínűleg abban a pillanatban értette meg, mindegy, hogy itt vannak-e ezek a tárgyak, amit jelentettek, az már nincs sehol. Nyugatra menekültek tovább, itt hagyták nálunk a Pestig elcipelt emlékeket. Ha majd hazamehetnek, eljönnek értük, ígérték. Egy hátizsáknyi tárgy, ami nem pusztult el a kijevi bombázásban,
csak a valóság veszett oda, amit őriztek.
Miattuk tudom, ők tanítottak meg rá, hogy én már nem vinnék semmi „haszontalant”. Itt hagynám a könyveim, a kézirataim, a számítógépem, a díjaim, az előadásaimon készült fotókat. Mit csinálnék velük, mondjuk, Portugáliában? Mit jelentenének egy idegen konyhában, ismeretlen nyelven motyogva, hogy én „magyar író” volnék? Inkább titkolnám, leginkább magam előtt, próbálnám örökre elfelejteni.
Este Vlagyimir elővett egy doboz dominót. Az ukránok mindig játszanak. Ha baj van, ha bánat, ha öröm. A dominó segít. Nagyon kérte, játsszak vele kicsit. Hannát két menetig lekötötték a pöttyök, örömmel illesztette oda a kis lapot a megfelelő helyre. Az idegen férfi úszott a boldogságban, hogy játszunk, bekapott egy kockacukrot, és szürcsölt rá teát. De Hanna hamar megunta, és építőzni akart a pici lapokkal, mert az izgalmasabb. Vlagyimir rámosolygott a gyerekre, és felállt. Ahogy bement a leválasztott nappaliba, láttam a vállán, sír.
Nyitókép: Valuska Gábor
