Emily Henry kötetében Nora Stephens élete a könyvek körül forog. Elolvasott mindent, ami elolvasható, ő maga viszont egyáltalán nem egy tipikus regényhős. Azaz nem hetyke, pimasz, merész csaj, nem laza, nyugis álomnő, és a legkevésbé sem cukorfalat. Hanem kőkemény irodalmi ügynök, aki legfeljebb az ügyfelei szemében hősnő.
És akinek a vadvirágos réten piknikezés, a jóképű vidéki doki, a deltás pultos vagy más hasonló figurák helyett Charlie Lastrát, a mogorva New York-i könyvszerkesztőt dobta a gép. Igazi cuki találkozás lehetne ez hős és hősnő között, ha nem futottak volna már össze többször New Yorkban, és a megismerkedésük nem lett volna híján mindennemű cukiságnak.
Nora jól tudja, hogy korántsem ideális regényhősnő, és Charlie is tisztában van vele, hogy nem ő a nagybetűs álomférfi. De miután újra és újra egymásba botlanak - a véletlenek olyan összjátéka folytán, amely cselekményszálat minden valamirevaló szerkesztő kukázna -, felfedeznek valamit, ami alapjaiban rengeti meg az önmagukról írt, gondosan megkomponált sztorijukat.
Emily Henry: A könyvek szerelmesei (részlet)
ford.: Szieberth Ádám
PROLÓGUS
Ha az olvasás az életed (vagy az én esetemből kiindulva a munkád), egy idő után elég nagy biztonsággal eltalálod, hogy merre tart a sztori. Előbb-utóbb rendeződnek a fejedben a kategóriánként és műfajonként besorolt motívumok, archetípusok és cselekménycsavarok.
A férj a gyilkos.
A „kocka csaj” száznyolcvan fokos fordulatot hajt végre, és kiderül, hogy szemüveg nélkül egy dögös bombázó.
A pasi megkapja a csajt – vagy a másik csaj kapja meg.
Valaki elmagyaráz egy bonyolult természettudományos fogalmat, mire egy másik szereplő: „Ööö, nekem ez kínai!”
A részletek könyvről könyvre változnak, de igazából nincs új a nap alatt.
Vegyük például a „kisvárosi szerelmi történetet”.
Amely úgy néz ki, hogy a cinikus New York-i vagy Los Angeles-i nagymenőt levezénylik egy világvégi porfészekbe, hogy tegyen tönkre, mondjuk, egy családi vállalkozásként működő karácsonyfafarmot, amely útjában van a lelketlen nagyvállalatnak.
De miután nagyvárosi emberünk beállít a kisvárosba, borul a terv.
Ugyanis a karácsonyfafarmot vagy pékséget vagy bármit, amit hősünknek ki kell nyírnia, természetesen egy baromi vonzó tulajnő vezeti, aki, szerencsés módon, még hozzáférhető is udvarlásilag.
Csakhogy hősünknek otthon, a nagyvárosban van párkapcsolata. A partnere egy könyörtelen, gátlástalan némber, aki kitartóan biztatja, hogy tegye csak tönkre pár ember életét az előléptetés fejében. Folyton telefonálgat, és hősünk szavába vágva osztogatja szívtelen, érzéketlen tanácsait a Peloton szobabicaj nyergéből.
Messziről látszik, hogy gonosz, hiszen úgy van hátranyalva természetellenesen szőke haja, mint Sharon Stone-nak az Elemi ösztönben, és rühelli a karácsonyi dekorációt.
De hősünk egyre több időt tölt az elragadó péklánnyal/varrónővel/karácsonyfafarmos csajjal, és gyökeres változáson megy át. Rájön, hogy mi valójában az élet értelme!
És miután eme jóravaló nő odaadó szerelmének hála kicserélődve hazatér, sétálni hívja jégkirálynő partnerét. Mire a csaj eltátja a száját, és valami olyasmit mond, hogy Ebben a Manolo Blahnik cipőben?
Jó lesz, meglátod – feleli a fickó, majd séta közben akár azt is javasolhatja, hogy a csaj nézzen föl a csillagos égboltra.
Tudod, hogy nem lehet! – csattan fel a jégkirálynő. – Most botoxoltak!
Hősünk ekkor döbben rá, hogy a régi életéhez már nem tud visszatérni, és nem is akar. Véget vet hát rideg, örömtelen kapcsolatának, és megkéri újdonsült szerelme kezét. (Randizni ugyan minek?)
És ez az a pont, amikor azon kapod magad, hogy üvöltözöl a könyvvel, mondván: Nem is ismered a csajt! Mi a második keresztneve, basszus? Libby, a hugicád pedig lepisszeg, és úgy vágja a fejedhez a popcornt, hogy föl sem néz a ráncos borítójú könyvtári könyvéből.
És ezért kések most el a munkaebédről.
Azért kések el, mert ez az én életem. Ez a motívum szab irányt a napjaimnak, erre az archetípusra rakódik rá mindaz, ami történik velem.
Én vagyok a nagyvárosi ember. De nem az, amelyik összejön a dögös farmerrel. Hanem a másik.
A merev, karót nyelt, agyonmanikűrözött irodalmi ügynök, aki a Peloton nyergében olvassa a kéziratot, míg be nem kúszik a szöveg helyére a békés, derűs tengerpartot ábrázoló képernyővédő.
Igen, én vagyok az, akit dobnak.
Nemcsak olvastam tehát a fent idézett sztorit, hanem át is éltem, méghozzá épp elégszer ahhoz, hogy tudjam: most is ez történik velem.
Most, amikor telómat a fülemre szorítva szlalomozom Közép-Manhattanben a zsúfolt járdán, a késő délutáni csúcsban.
Még nem mondta ki, de már égnek áll a tarkómon a szőr, és liftezik a gyomrom. Pedig még csak terelgeti a társalgást a rajzfilmbe illő szakadékba pottyanás felé.
Úgy volt, hogy Grant két hétig lesz Texasban. Épp csak nyélbe üti az üzletet a cégük és a felvásárolni kívánt, San Antonio melletti butikhotel között, és már jön is. De mivel már kétszer volt részem üzleti út utáni szakításban, úgy fogadtam a kiruccanás hírét, mintha Grant azt közölte volna, hogy beállt haditengerésznek, és reggel indul a hajó.
Libby próbált meggyőzni, hogy túlreagálom a dolgot, de nem lepődtem meg, amikor Grant három egymást követő este nem hívott, majd a következő két estén rövidre fogta a beszélgetést. Akkor már tudtam, hogy ennek vége.
És három napja, pár órával a visszaút előtt, megtörtént a dolog.
Kiderült, hogy vis maior folytán tovább kell San Antonióban maradnia, mint tervezte. Ugyanis kilyukadt a vakbele.
Elvileg vehettem volna gyorsan egy repülőjegyet, és rohanhattam volna a kórházba. Csakhogy épp küszöbön állt egy nagy üzlet, így a telómra kellett tapadnom, méghozzá sziklaszilárd wifikapcsolat mellett. Az ügyfelem nagyon számított rám, mert ez volt az ő nagy-nagy, sorsfordító dobása. Meg aztán Grant kifejtette, hogy a vakbélműtét rutineljárás, avagy, hogy szó szerint idézzem, „nem nagy ügy”.
Itthon maradtam hát, és a lelkem mélyén tudtam, hogy ezzel átengedtem Grantet a kisvárosi románcok isteneinek.
Rájuk bíztam, hogy tegyék vele azt, amihez a legjobban értenek.
Most pedig, három nappal később, gyakorlatilag sprintelek a Good Luck tűsarkúban, hogy ne késsek túl sokat a munkaebédről, és közben görcsösen markolom a telómat. Grant hangja úgy rezonál bennem, mintha azt hallanám, hogy szöget ver a kapcsolatunk koporsójába.
– Még egyszer.
Ezt kérdésnek szántam, de parancsnak hangzott.
Grant sóhajt egy nagyot.
– Nem jövök vissza, Nora. Az elmúlt hét sok mindent megváltoztatott. Főleg engem – teszi hozzá egy kis kuncogással.
Nagyot dobban, vagy inkább puffan az én rideg, nagyvárosi szívem.
– Pék a csaj? – kérdezem.
Grant kihagy egy ütemet.
– Hogy?
– Pék a csaj? – ismétlem, mintha ez egy tök normális, észszerű, alkalomhoz illő kérdés lenne. Mármint ahhoz az alkalomhoz, amikor telefonon rúg ki a pasid.
– Aki miatt elhagysz – magyarázom.
Grant hallgat egy sort, majd beadja a derekát.
– A hoteltulajdonos házaspár lánya. Úgy döntöttek, hogy nem adják el a szállodát. Én pedig itt maradok, és segítek nekik.
Nem tehetek róla, de muszáj röhögnöm. Mindig is így reagáltam a rossz hírekre. Lehet, hogy ezért osztották rám a saját életemben a főgonosznő szerepét, de mi mást tehetnék? Rogyjak le a zsúfolt járdára, és olvadjak könnytócsává? Az mire lenne jó?
Az étterem előtt megállok, és finoman megnyomkodom a szememet.
– Tehát, csak hogy értsem, most az van, hogy lemondasz a fantasztikus munkádról, a fantasztikus kéglidről, meg rólam, és Texasba költözöl? És mindezt egy nő miatt teszed, akinek a szakmai önéletrajza annyiból áll, hogy ő „a hoteltulajdonos házaspár lánya”?
– Fontosabb dolgok is vannak az életben, mint a pénz és a fényes karrier, Nora – köp szemen Grant.
Én meg újfent elröhögöm magam, majd így szólok:
– Nem tudom eldönteni, hogy komolyan beszélsz-e.
Grant egy milliárdos szállodamogul fia. Az, hogy „ezüstkanállal a szájában született”, nagyon enyhe kifejezés. Alighanem a seggét is aranyfüsttel bevont klotyópapírral törölte.
Grant számára puszta formalitás volt az egyetem meg a gyakornoki munka, sőt, még rendes nadrágot is csak a forma kedvéért vesz föl, basszus! Hiszen nem ennek köszönheti a pozícióját, hanem a vegytiszta, leplezetlen nepotizmusnak.
Bízvást kijelenthetem tehát, hogy az utolsó mondatához pofa kellett. Rinocéroszbőrrel vastagon, vagy hogy stílszerű legyek, gazdagon bevont pofa.
Ezt nyilván hangosan is kimondtam, mert Grant kérdőre von:
– Ez meg mit jelentsen?
Bekukucskálok az étterem ablakán, majd a telefonra pillantok. Elkéstem, pedig nem szoktam. Most sem az volt a terv, hogy ez lesz a rólam alkotott első benyomás.
– Grant, te egy harmincnégy éves trónörökös vagy. Nálunk, többieknél viszont szorosan összefügg a munka és a táplálékhoz jutás.
– Látod? – csap le Grant. – Ezzel a szemlélettel számoltam le egyszer s mindenkorra. Te néha olyan rideg tudsz lenni, Nora. Chastityvel azt tervezzük, hogy…
Nem áll szándékomban maró gúnnyal reagálni, de a név hallatán kiszakad belőlem egy rikácsoló kacaj. Ugyanis az a helyzet, hogy ha valami botrányosan szar dolog történik velem, kilépek a testemből. Magamon kívülről figyelem, ahogy történnek ezek a dolgok, és az jár a fejemben, hogy: Tényleg? Ilyen sorsot szán nekem az univerzum? Ilyen durván az orromra koppint?
Most éppen úgy, hogy a pasimat egy olyan nő karjaiba tereli, akinek a neve azt jelenti, hogy „az ép szűzhártya megőrzésének képessége”. Ez azért tényleg elég vicces, nem?
Grant bosszúsan belefújtat a telefonba.
– Ők jó emberek, Nora. Ők a föld sója. És én is ilyen ember akarok lenni. Nora, ne csinálj úgy, mintha fölzaklatna…
– Mi az, hogy ne csináljak úgy?
– Soha nem volt szükséged rám…
– Hát persze hogy nem szorulok rád!
Kemény munkával építettem föl az életemet, amely úgy, ahogy van, a sajátom. Azaz senki sem húzhatja ki alólam a dugót, hogy beszippantson az örvény, és elnyeljen valami kozmikus lefolyó.
– Még csak nem is aludtál nálam soha… – mondja Grant.
– Az én matracom objektíve jobb!
A matracvásárlást kilenc és fél havi kutatómunka előzte meg. Mi sem természetesebb, mint hogy pasit is nagyjából így választok, és mégis az a vége, ami.