Gary Thorn beül egy sörre Brendannal, akit munkából ismer. Miután Brendan váratlanul lelép, Gary találkozik egy lánnyal is a kocsmában. A nevét ugyan nem tudja, mégis beleszeret, ahogyan kell. Miután viszont a lány hirtelen távozik, Garynek csak a könyv marad emlékül, amit a kezében látott: A Szacuma-rejtély.
Nem sokkal később Brendannek végleg nyoma vész, ami Garynek jó apropó arra, hogy felkutassa a lányt, akit magában immár csak Szacumaként emleget, hátha ő segíthet kideríteni, mi történt a férfival. Pláne, hogy azóta már más, elég gyanúsan kinéző alakok is nagyon szeretnék megtalálni. Hamarosan őrült nyomozás veszi kezdetét Dél-London utcáit bejárva ebben a képtelen történetben, mely telis-tele van felejthetetlen szereplőkkel, a humoráról nem beszélve.
Bob Mortimer angol humorista, író, televíziós személyiség és színész. Eredetileg jogászként diplomázott, a punk mozgalom csúcsán a saját maga által alapított Dog Dirt nevű zenekar frontembere volt, de írt dalt Chris Reának is. Az igazi hírnevet a Vic Reeves-el közösen 1986-ban megalapított és azóta is futó Vic & Bob című szkeccsműsor hozta meg a számára. Első regénye, A Szacuma-rejtély rögtön a sikerlisták élén debütált.
Bob Mortimer: A Szacuma-rejtély (részlet)
Fordította Kéri Andrea
Éppen indulni készültem Grace lakására, amikor kopogtak az ajtón. Kinyitottam, és ott állt előttem két fickó, akik úgy néztek ki, mint a szolgálaton kívüli zsernyákok. Mint kiderült, valóban rendőrök voltak, de nagyon is szolgálatban.
– Üdvözlöm, uram, elnézést a zavarásért. Maga Gary Thorn?
– Igen, miben segíthetek? – feleltem, rosszul leplezve a bőröm alatt ficánkoló idegességemet. Nem bírom a tekintélyt, sosem bírtam, azóta nem, hogy általánosban az igazgató olyan őrült dühösen ordibált velem az irodájában, hogy eleredt az orrom vére és a kesztyűm is összement.
– Cowley nyomozó vagyok, ő pedig Wilmott nyomozó a peckhami rendőrségtől. Bejöhetnénk egy szóra?
– Persze, természetesen, fáradjanak be. Miről van szó?
Leültem a kanapéra. Wilmott és Cowley állva maradtak. Arckifejezésükről világosan látszott, hogy nem sokat törődnek az otthonom hiányosságaival. Wilmott egy olyan sötétzöld széldzsekit viselt bézs kordbársony gallérral, ami kissé vidékiesen hatott Peckham utcáin. A két első zsebén zsírfoltok éktelenkedtek, és fizikumából ítélve arra tippeltem, hogy ezek pástétomos vagy kolbászos csigától erednek. Az arca kerek volt, és fakó, és már-már a dagadt határát súrolta. Felülről sötét, ritkuló, oldalt elválasztott haj, alulról pedig halványkék poliésztering és egy rozzant nyakkendő keretezte. Hordó formájú mellkasa és négy kifejlett galamb elszállásolására alkalmas sörhasa volt. A lába ezzel szemben véznának és botszerűnek tetszett, és sötétbarna szövetnadrágja nehezen talált rajta egy apró bőrfoltot is, amin megpihenhetett volna. Testalkatával a szteroidos gyógyszert szedők tipikus mintapéldáját hozta. Én reumás ízületi gyulladásra tippeltem.
– Ez a maga lakása, igaz? – kérdezte Wilmott.
– Nos, igen, bérlem, de az én lakásom. Már két éve itt lakom.
– Megkérdezhetem, hogy merre járt tegnap éjjel, Gary?
– Igen, persze, a Grove Tavern kocsmában voltam. Munka után azonnal odamentem, hogy egy barátommal találkozzam.
– És a kocsmát elhagyva azonnal hazajött?
– Igen, egyedül sétáltam haza, olyan 10:45-kor értem ide. Elnézést, de megmondanák, hogy miről van szó?
– Mi volt annak a barátjának a neve, akivel találkozott?
– Brendan. Brendan Jones. A munkámon keresztül ismerem.
– És Mr. Jones is ugyanakkor távozott, mint maga?
– Nem, ő sokkal korábban elindult, talán 7:45 körül. Nézzék, elmondanák, kérem, hogy mi folyik itt?
– Sajnálattal kell közölnünk önnel, Mr. Thorn, hogy tegnap éjjel holtan találták a barátját, Mr. Jonest. Próbáljuk megfejteni, merre járt legutoljára. A nyomozásunk alapján nagyon úgy fest, hogy maga volt az utolsó személy, aki élve látta őt.
– A francba, basszus… szegény fickó. Sajnálattal hallom. Mi történt vele? Hol találtak rá?
– Ezzel most nem kell foglalkoznia. Csak válaszoljon a kérdéseinkre, ha nem bánja.
Az eddig néma Cowley nyomozó ekkor leült mellém. Elég vaskos combja volt, ami belülről feszítette szét fényes, szürke nadrágjának varratait. Éreztem a melegét a saját lábamon. A mozdulat egyszerre tűnt túlságosan intimnek és kissé fenyegetőnek. Meg is állapítottam magamban, hogy ő lenne az erdő menyétje. Olyan parasztos vörösesszőke haja volt, amit mindenhol egyformán kb. három centi hosszúra vágnak. Az egyik füle látványosan elállt, az alsó fogai pedig szétszórva nézelődtek az ínyében, a kíváncsi bámészkodók figyelméért küzdve. Azt hiszem, nemrég még bajsza lehetett, mert a felső ajka fehér volt, szöges ellentétben rózsaszín arca többi részével. A „minden hájjal megkent” kifejezéssel jellemezném. Ráadásul kissé magas hanglejtéssel beszélt. Kétségbeesetten vágytam rá, hogy húzza el a forró combját az enyémtől, de nem mertem megkérni erre.
– Nézze, Gary – ugye nem bánja, ha Garynek hívom? –, az efféle nyomozások során a legfontosabb feladatunk egy idővonal felállítása. Tudja, hogy ez mit jelent, Gary?
– Igen, azt hiszem. Amikor „nyomozást” emleget, megkérdezhetem, hogy valami szörnyűség történt vele? Elütötték, vagy ilyesmi?
– Ide figyeljen, egyelőre próbáljon meg arra a mindennél fontosabb idővonalra koncentrálni. Mesélje el nekünk az estéjét, amilyen részletesen csak tudja. Azt állítja, hogy munka után egyenesen a kocsmába ment. Mi a munkája, Gary? Mivel foglalkozik?
– Jogi asszisztens vagyok a Tarrants ügyvédi irodánál az Old Bank Chambersben, a Peckham High Streeten.
– Jól ismerem őket, nagyon megbízható és elismert cég. Izgalmas munka lehet. Itt került először kapcsolatba Brendan Jonesszal?
– Igen, egy magánnyomozó cégnek dolgozik, akiket gyakran alkalmazunk tanúk felkutatására, végzések és beidézések kézbesítésére. Efféle dolgokra.
– És szokásában állt Mr. Jonesszal barátkozni?
– Nem, őszintén szólva a múlt este volt az első alkalom, amikor találkoztam vele egy baráti italozásra. Már régóta kérlelt, hogy fussunk össze, és kifogytam a kifogásokból. Nem tudom elhinni, hogy elment. Képtelen vagyok felfogni…
– Igen, valóban nagyon szomorú, Gary, amikor az ember elveszít egy ismerőst. Hánykor jött el a munkahelyéről?
– Pontban hét órakor. Elsétáltam a Grove Tavernbe a Camberwell Grove-on, és azt hiszem, olyan negyed nyolcra értem oda. Brendan már ott várt, a bárpultnál ült.
– És aztán mi történt, Gary? Hogyan alakultak az események?
– Nos, beszélgetni kezdtünk. Azt hiszem, a második korsó sörünknél jártunk. 7:40 körül kimentem a mosdóba, és amikor visszatértem, elmagyarázta, hogy kapott egy hívást az egyik ügyfelétől, és sürgősen el kell mennie, hogy találkozzon a férfival.
– Határozottan úgy mondta, hogy egy férfival van találkozója, ugye, Gary?
– Igen, biztos vagyok benne, hogy így volt. A nevét nem említette, de azt állította, hogy egy fickó az.
– Biztos benne, hogy nem árulta el a nevét vagy bármilyen más részletet róla?
– Teljesen.
– Nem volt nála telefon, amikor rátaláltak. De maga azt állítja, hogy a kocsmában biztosan használta?
– Igen, sőt, történetesen kettő is volt nála, csak a másik az aktatáskájában lapult.
– Aktatáskát sem találtunk. Leírná nekünk, hogy nézett ki, Gary?
– Vörösesbarna műbőr, sárgaréz hatású csatokkal és fogantyúval. Diplomata stílusú. Olcsó fajta, talán negyven vagy ötven font lehet. Nekem elég újnak tűnt.
Wilmott már rá is keresett a Google-képek között az olcsó aktatáskákra. Megmutatta nekem a keresés első pár eredményét, és ott virított egy szinte ugyanolyan, negyvenkilenc font kilencvenkilenc pennyért.
– Ja, valami ehhez hasonló. Sőt, lehet, hogy pontosan ez. Említette, hogy nagyon elégedett a teljesítményével.
Cowley combja kissé eltávolodott az enyémtől, talán egy milliméterre vagy kettőre, épp csak annyira, hogy a saját combomon lévő szőrszálak fellélegezhessenek. Kihasználtam az alkalmat, hogy a lábammal kissé elhúzódjak tőle. A nagyobbik fülét futólag megpödörte, azután színpadiasan kifújta a levegőt. Eközben a combja még jobban az enyémhez préselődött, amitől a felső lábszáramnak ismét klausztrofóbiája támadt. Megfordult, és egyenesen a szemembe nézett.
– És egészen biztos abban, hogy nála volt az aktatáska, amikor elhagyta a kocsmát? Fontolja meg alaposan, Gary. Ez rendkívül fontos.
Röpke, elgondolkodó pillantást mímeltem az ablak felé, mielőtt azt feleltem:
– Száz százalékig. Szinte látom magam előtt, ahogy jobb karján az aktatáskát lóbálva kilép a kocsmából.
– Oké, Gary, nagyszerű. Most pedig mondja meg, milyen volt Mr. Jones viselkedése, amikor távozott a bárból? Nem tűnt nyugtalannak, zaklatottnak vagy ehhez hasonlónak, Gary?
– Nem, jól volt. Azt hiszem, kissé mérges volt, amiért korábban kellett lelépnie, de a szokásos önmagának tűnt. Nem ismerem őt olyan jól, de ja, semmi különös.
– Brendan nem adott magának bármit, Gary? Egy iratot, noteszt vagy naplót? Semmi effélét?
– Nem, mint mondtam, csak egy italra futottunk össze. Nem munkaügyben vagy ilyesmi.
– És maga meg Brendan miről beszélgettek, Gary?
– Öö, emlékszem, hogy egy ponton nagyon érdeklődött az iránt, hogy ha egy beszélgetésről készült videófelvételen szerzői jogvédelem alatt álló zene szól a háttérben, az a szerző engedélye nélkül felhasználható-e a bíróságon. Beszélgettünk egy kicsit a fociról, egy kicsit az elektromos járművekről, és elég sok kérdése volt a munkahelyemen dolgozó titkárnők magánéletéről.
– Említett bármilyen ügyet, amin dolgozott?
– Nem, semmi konkrétat. Érdeklődtem, hogy megy a munka, és csak annyit felelt, hogy a szokásos unalmas, hétköznapi dolgokat csinálja.
– És mit csinált 7:45 után, amikor Brendan elment?
– Beszédbe elegyedtem egy lánnyal, dumáltunk kicsit, és ettem egy steaket sült krumplival. Aztán tovább beszélgettünk, végül, amíg a bárpultnál voltam, hirtelen eltűnt. Gondolom, szabadulni akart, és nem volt mersze a szemembe mondani.
– Mi volt a neve?
– Nem mondta, hogy hívják. Úgy döntöttem, hogy az eset után Szacumának fogom nevezni, mert ez volt a címe annak a könyvnek, amit olvasott.
– Hadd találjam ki: csak nem A Szacuma-rejtély az, amit minden utolsó Tom, Dick és Harry is olvas?
– Igen, az az. Maga olvasta?
– Belekezdtem, Gary, de meg kell mondanom, hogy borzalmasnak találtam.
– Még a kacsák sem tetszettek?
– Azt hiszem, hogy annál a résznél adtam fel, amikor azok a rohadékok feltűntek a színen.
Wilmott közbeszólt:
– Hogy nézett ki ez a nő? Le tudná írni?
– Középmagas, úgy százhetven centi. Sötét, vállig érő haj, a homlokán nagyon szigorú, egyenes frufruval. Tudják, mint Jane Brurier. Világoskék Levi's farmert és fekete pulóvert viselt, aranyos kis felhúzott orra volt.
Wilmott felpüffedt arcára gúnyos vigyor költözött. Ekkor vettem észre először, hogy a két első foga több árnyalattal fehérebb a többinél. Ez alátámasztotta a szteroidos elméletemet. Elrohasztják a csontokat, amik a fogakat tartják. Vagy talán Cowley behúzott neki egyet, amikor beleböfögött a kebabjába.
– Nekem nagyon úgy hangzik, hogy baromira bejött magának. Nagy kár, hogy ő nem ugyanígy érzett – mondta Wilmott, miközben a keze lefelé nyúlt, hogy helyreigazítsa az ágyékát.
– Nézze, Gary, minthogy maga az utolsó ember, aki valószínűleg élve látta őt, előfordulhat, hogy újra beszélnünk kell majd magával. Elkérhetném a telefonszámát?
Ahogy lefirkantottam neki a számomat, megkérdeztem:
– Azt mondta, hogy „holtan találták”. Azt hittem, hogy elgázolták, szívrohamot kapott, vagy ilyesmi…
– Nem, mi ilyet sosem mondtunk, Gary. Mint mondtam, jelentkezni fogunk. Ó, és még egy utolsó dolog: ki az a Jane Brurier?
