A Forráskód egy trilógia első része, amelyben Bill Gates lazán összefüggő személyes történetekből álló memoárban meséli el, hogyan lett beilleszkedési zavarokkal küzdő gyerekből a világ egyik leggazdagabb embere. A Corvina Kiadó gondozásában megjelent könyv nem a Microsoft, és nem is a Bill Gates Alapítvány történetéről szól, hanem egy kivételes elme gyerekkoráról. Gates elmeséli, hogyan kódolt fejben egy hegyi túrán a monoton menetelés közben, hogyan ismerkedett meg a számítástechnika világával és a programozással egy teljesen új korszak hajnalán.
Kiderül többek között, hogy miként ugrott fejest Gates és üzlettársa, Paul Allen egy akkor még alig létező iparágba – de a pszichedelikus szerekkel kapcsolatban szerzett tapasztalataikról is olvashatunk. Gates azt sem titkolja el, hogy ha ma nőne fel, valószínűleg autizmus spektrumzavarral diagnosztizálnának. „Az én gyerekkoromban még nem ismerték széles körben a tényt, hogy egyesek agya másként dolgozza fel az információkat” – írja az epilógusban. Olvass bele a kötetbe!
Bill Gates: Forráskód (részlet)
Prológus
Körülbelül tizenhárom éves lehettem, amikor csapatosan kirándulni jártunk a Seattle körüli hegyekbe a helyi srácokkal, akikkel a cserkésztáborból ismertük egymást. Sokat túráztunk és sátoroztunk a cserkészcsapat többi tagjával is, de hamar megalapítottuk a saját kis szakadár társaságunkat, akikkel külön utakat jártunk, és valóságos expedíciónak képzeltük az önálló kalandjainkat. Több szabadságra és kockázatra vágytunk, mint amit a cserkészszövetség biztosítani tudott a számunkra.
Öten alkottuk a csapat kemény magját: Mike, Rocky, Reilly, Danny és én. Mike volt a csapat vezetője. Pár évvel idősebb volt nálunk, és már sok tapasztalattal rendelkezett a túrázás és a kempingezés területén. Három év leforgása alatt sok száz kilométert tettünk meg együtt. Bejártuk a Seattle-től nyugatra található Olympic National Forest erdőségeit és az északkeleti Glacier Peak vulkánt körülvevő vadont, de a Csendes-óceán partján is sokat barangoltunk. Néha egy teljes hétre is eltűntünk az erdők mélyén, mindössze egy szál térképpel a kezünkben bolyongva az ősi fák között, vagy a sziklás óceánparton követtük az árapály mozgását. Ezekbe a hosszú kalandtúrákba rendszerint a szünidő alatt vágtunk bele. És sosem érdekelt minket, hogy milyen az időjárás. Ez a Csendes-óceán északnyugati részén nagyrészt azt jelentette, hogy egy héten át mászkáltunk csuromvizes, viszkető gyapjú- nadrágban és aszalt szilvává ráncosodott lábujjakkal az átázott túrabakancsunkban.
Egyikünk se volt profi sziklamászó. Nem használtunk kötelet és hevedert a meredek hegygerincek megmászása során, csupán a saját végtagjainkat és fizikai erőnket.
Komolyabb veszélybe sose keveredtünk, már ha eltekintünk attól, hogy nem voltunk többek egy marék tinédzsernél, akik elindultak egyedül meghódítani a hegyeket a gyalog többórányira lévő Seattle körül, mindenféle felnőtt segítsége nélkül, és még jóval a mobiltelefon feltalálása előtt.
Idővel egy igen szoros és működőképes csapattá kovácsolódtunk össze. Egy teljes napnyi túrázás után hamar megszavaztuk, hol táborozzunk le, majd mindenki szó nélkül tette a dolgát. Mike és Rocky kifeszítették a ponyvát, hogy legyen valami fedél a fejünk fölött, Danny elment száraz tűzifát keresni, Reilly és én pedig a kezünk ügyébe került gallyakkal és gyújtóssal belobbantottuk a máglyát éjszakára.
Aztán közösen nekiláttunk a vacsorának. Többnyire olcsó és egyszerű kajákat ettünk, könnyen elfértek a hátizsákunkban, de elég energiát biztosítottak az egész napos gyalogláshoz.
Azok voltak életem legízletesebb lakomái. Vacsorára többnyire Spam vagdalt húst ettünk némi Hamburger Helper gyorstésztával vagy egy konzerv Sztroganov-marhát. Reggelire Carnation Instant Breakfastet ittunk, ami egy porból készített, proteinben, vitaminokban és ásványi anyagokban gazdag gyorsreggeli, vagy kibontottunk egy tasak instant rántottát, amit – legalábbis a zacskó leírása szerint – vízzel összekeverve pár másodperc alatt tökéletes francia omletté varázsolhatunk. Az én kedvencem mégis az Oscar Mayer-féle Smokie Links füstölt virsli volt, ami állítólag 100%-ban húst tartalmazott, de a termék ezen a néven ma már nem kapható. Minden ételt az egyetlen magunkkal vitt serpenyőben készítettünk el, és a mindegyikünknél lévő üres, kétliteres, kávés konzervdobozokból fogyasztottunk el. Ezek a nagy bádogtégelyek szinte mindenre jók voltak; ezeket használtuk vödörnek, lábosnak és zabpelyhestálnak is. Már nem is emlékszem, melyikünk találta fel a kedvenc málnaszörpünket, vagyis inkább vegyes gyümölcsteát. Ne gondoljanak semmi gasztronómiai ínyencségre. Egyszerűen a Jell-O zselatinport felöntöttük forró vízzel, és literszámra nyakaltuk, de kihűlve reggeli desszertnek is jó volt, hogy gyorsan feltöltekezzünk cukorral a túrázás előtt.
Kalandozásaink során távol voltunk a szüleinktől, és nem volt mellettünk felnőtt kíséret, így csakis mi döntöttünk arról, hogy merre haladjunk tovább, hol hajtsuk aznap nyugovóra a fejünket, és mit együnk. Közösen hoztunk meg minden döntést, és együtt mérlegeltük az összes kockázatot.
Pedig az iskolában nem mi voltunk a legmenőbb és legvagányabb srácok.
Egyedül Danny jeleskedett a sportokban, főként a kosárlabdában, de hamarosan azt is abbahagyta, hogy több időt szakíthasson a túráinkra. Az egész csapatban én voltam a legvéznább és a legszótlanabb. Mindig úgy éreztem, hogy egy kicsit gyengébben teljesítek a többieknél. Ennek ellenére szerettem a fizikai kihívásokat és a teljes függetlenség szabad és autonóm érzését. Bár Seattle környékén mindig is népszerű volt a túrázás, így sem számított túl gyakorinak, hogy egy csapat tinédzser eltűnjön otthonról, hogy egy teljes hétig az erdőben kóboroljon.
E tekintetben elég figyelembe venni, hogy az 1970-es években járunk. A hippikorszak derekán a szülők jóval engedékenyebbek voltak és lazábbak, és a gyerekek sokkal több szabad mozgástérrel rendelkeztek, mint manapság.
Mikorra én kamasz lettem, a szüleim már rég elfogadták, hogy kicsit máshogy működöm, mint a többi gyerek, és belátták, hogy sokkal több függetlenségre van szükségem ahhoz, hogy elérjem a céljaimat az életben.
Ezt az elfogadást és nagymértékű szabadságot persze így sem volt könnyű kivívni magamnak, különösen anyámmal szemben, de végül nagy szerepet játszott mindez abban, hogy milyen emberré váltam a későbbiekben.
Ha utólag visszatekintek, biztos vagyok benne, hogy mindegyikünk sokkal többet kapott a csavargásainkból puszta barátságnál, bajtársiasságnál és a vadonban való túlélés nagyszerű sikerélményénél. Abban a korban voltunk, amikor a serdülők elkezdik kipuhatolni a határaikat, sőt, olykor a végsőkig feszegetik azokat, hogy tisztába jöjjenek a saját kilétükkel és identitásukkal. Persze sokszor még ennél is többre vágytunk: valami fenséges és transzcendens tapasztalatra. Én személy szerint nagyon vágytam rá, hogy végre kiderítsem, merre is vezet a saját utam. Még nem tudtam pontosan, hogy milyen irányba haladjak, de abban biztos voltam, hogy valami olyan érdekes pályát szeretnék, ami komoly felelősséggel jár, és nagy teljesítményekre sarkall.
Azokban az években akadt egy teljesen másfajta társaságom is. Kent, Paul, Ric és én, mindnyájan ugyanabba a suliba jártunk, a seattle-i Lakeside magániskolába, ahol már a 70-es évek elején lehetőségünk nyílt arra, hogy a telefonhálózat segítségével csatlakozzunk egy mainframe nagyszámítógéphez. Akkoriban a diákoknak szinte lehetetlenség volt bármilyen informatikai rendszerhez közvetlenül hozzáférni. Mi, négyen, viszont alaposan rákaptunk a lehetőségre, és még a szabadidőnkben is folyamatosan egyre újabb és bonyolultabb programokat írtunk. Igyekeztünk magunktól rájönni, hogy leginkább mire használhatnánk a korszak egyik csúcsmodelljének tartott szuperszámítógépét.
Kívülről nézve a túrázásnak és a programozásnak persze semmi köze nem volt egymáshoz, számomra mégis mindkettő ugyanakkora kalandot és kihívást jelentett. Ebben a két különböző baráti társaságban két külön világ feltérképezésén fáradoztam, és olyan helyekre utazhattam el, ahová még a felnőttek sem voltak képesek eljutni. A túrázás mellett a programozás passzolt a legjobban az egyéniségemhez, hiszen ezekben én magam szabtam meg a saját eredményeim sikerét, és a lehetőségeim szinte korlátlanok voltak – mert egyik sem azon múlott, hogy milyen gyorsan tudok szaladni, és milyen messzire hajítom a labdát. A logikus gondolkodás, a magas koncentrációs képesség, illetve a kellő fókusz és kitartás, ami a programozáshoz kell, teljes természetességgel fakadtak a személyiségemből.
A túracsapatommal ellentétben viszont a programozók körében már a kezdetektől én lettem a főnök.
1971-ben, amikor a középiskola második osztályába jártam, a tanév vége felé egyszer csak felhívott Mike az otthoni telefonon, és közölte az új kirándulásunk útitervét: egy nyolcvan kilométeres gyalogtúra az Olympic-hegységben. Az általa kiválasztott útvonal, a Press Expedition Trail arról kapta a nevét, hogy az 1890-es években először arra járó csapat expedícióját a korabeli sajtó szponzorálta. Egyből megkérdeztem tőle, hogy arra a híres expedícióra gondol-e, amely során az emberek majdnem halálra éheztek, és szinte teljesen rájuk rohadt a cafatokra szakadt túrafelszerelés. Igennel válaszolt, majd hozzátette, hogy szerinte az már réges-rég volt, és azóta egészen más idők járnak.
A túraútvonal teljesítése nyolcvan évvel az eredeti expedíció után sem bizonyult egyszerű feladatnak. Abban az évben rengeteg hó zúdult a hegycsúcsokra, így az egész vállalkozás elég ijesztőnek tűnt. De mivel rajtam kívül mindenki más – Rocky, Reilly és Danny is – beleegyezett, végül én sem futamodhattam meg. Ráadásul egy mindannyiunknál fiatalabb cserkész, Chip is csatlakozott a csapathoz, így egyszerűen nem volt szabad meghátrálnom.
A terv az volt, hogy megmásszuk a hegygerincet a Low Divide-ösvényen, és szép lassan leereszkedünk a Quinault folyóhoz, majd ugyanezt az utat megtesszük visszafelé is, minden éjszakát egy-egy menedékházban töltve. Az egész túra hat, maximum hét napot vehet csak igénybe.
Az első nap nyugodtan telt, és egy gyönyörű, hófedte mezőn töltöttük az estét. A következő egy-két napban azonban, ahogy egyre feljebb jutottunk a Low Divide-ösvényen, a terep nehezebbé vált. Amikor megérkeztünk a tervezett éjjeli szálláshelyünkre, akkor vettük észre, hogy az egész rönkházat maga alá temette a hó. Én magamban felsóhajtottam és meg is nyugodtam. Azt hittem, onnantól szépen visszafordulunk, leereszkedünk az út korábbi szakaszán látott barátságos és biztonságos kunyhóhoz, ahol szépen begyújtunk, és a ropogó tűz mellett a melegben végre elköltjük a finom kis vacsoránkat. Azonban Mike szavazásra bocsátotta a kérdést, hogy forduljunk-e vissza, vagy nyomuljunk előre a végső úti célunk felé. Mindkét döntés egy több órán át tartó erőltetett menettel járt volna.
– Az előző kunyhó itt van ötszáz méterrel lejjebb az ösvény mentén… Vagy visszafordulunk és odamegyünk, vagy folytatjuk az utat a Quinault folyó felé.
Azt hozzá sem kellett tennie, hogy a meghátrálásunk egyben azt jelentette volna, hogy sosem jutunk el a folyóhoz, és ezzel az egész küldetésünknek vége.
– Mit gondolsz, Dan? – kérdezte Mike. Kis csapatunkban Dan volt a második számú, nem hivatalosan kikiáltott elöljárója. Mindenkinél magasabb volt, és olyan hosszú, nyúlánk végtagokkal rendelkezett, hogy a mászás és a menetelés gyerekjáték volt a számára. Tudtam, hogy bármit is válaszol, az át fogja billenteni a szavazatokat.
– Nos, már majdnem ott vagyunk… Szerintem menjünk tovább.
Amint az összes kéz a magasba lendült, egyből láttam, hogy hátrányba kerültem a szavazatommal. A csapat többsége az út folytatása mellett döntött.
Pár perccel később odavetettem Danny felé, félig-meddig viccelődve:
– Nem örülök a döntésednek, Danny… Könnyen véget vethettél volna ennek a fagyos tortúrának.
Az egész expedícióból csupán kevés dologra emlékszem. Ezek közül az egyik az a rettenetes hideg, amit még a csontjaimban is éreztem. De arra is jól emlékszem, mivel védekeztem ellene: a programozással.
Menetelés közben ugyanis fokozatosan visszahúzódtam a gondolataimba, és elkezdtem fejben számítógépes kódokat írni.
A Lakeside iskola azokban az időkben kapott kölcsön egy PDP–8-as típusú számítógépet, amit a Digital Equipment Corporation tervezett és hozott létre. Bár közvetlen szemtanúja voltam a modern értelemben vett számítástechnika megszületésének, még sosem láttam korábban hasonló gépet. 1971-et írtunk. Az iskolatársaimmal addig csupán nagy méretű, távoli szobákba elkülönített nagyszámítógépekhez csatlakoztunk a telefonvonalon keresztül, más oktatási intézmények diákjaival megosztva a hozzáférést. A PDP–8-ast azonban arra tervezték, hogy egyetlen személy is képes legyen közvetlenül kezelni a saját íróasztaláról. A saját korában ez a gép állt a legközelebb az évtizedekkel később elterjedt személyi számítógépekhez, bár összesen harminchat kiló volt a súlya, és nyolcezerötszáz dollárba került.
Egyből azt a kihívást tűztem ki célul, hogy egy új programnyelvet fejlesztek ki a gépre a már létező BASIC nyelv alapján.
A havas kalandtúra előtt a programnyelvnek azon szegmensét próbáltam kidolgozni, amely az alapműveletek helyes elvégzési sorrendjére utasítja a számítógépet – például mennyi 3(2+5)×8–3. Mindez elengedhetetlen volt a játékprogramozás komplex matematikai alapjainak megteremtéséhez. A programozásban ezt a folyamatot rangsorkezelésnek hívjuk. Miközben bámultam a havat és lomha léptekkel haladtam előre, végig a rangsorkezelő kódon gondolkoztam. Vajon a programozásban melyik logikai sorrend vezet a helyes eredményre? Ekkor jöttem rá, hogy a kulcs a tömörség. A korai komputerek még rendkívül kis memóriával rendelkeztek a maiakhoz képest, ezért a rajtuk futó kódoknak rendkívül kompaktnak és célratörő- nek kellett lenniük, hogy ne foglalják le túlságosan a gép memóriáját. A PDP–8 hat kilobájtnyi szabad memóriával rendelkezett. Mindössze ennyi állt rendelkezésemre az adattárolásra és a munkautasítások végrehajtására.
Felidéztem fejben a kódot, majd megpróbáltam elképzelni, hogyan fogja végrehajtani a számítógép az adott műveletet.
A fárasztó téli séta monoton ritmusa nagyban hasonlított arra a sokak szerint rossz szokásomra, hogy nagyon szerettem egy helyben hintázni az alattam lévő székkel programozás közben. Ez mindig nagyban segített abban, hogy rá tudjak fókuszálni a következő lépésre. Az aznapi túra hátralevő részében teljesen lekötötte a gondolataimat ez a kódfejtési kirakósjáték, miközben a havas hegy egyre enyhülő lankáin leereszkedtünk a kies völgybe, ahol egy öreg lucfenyőkből és jegenyékből álló erdőn át végül elértük a folyót, letáboroztunk a partján, és elfogyasztottuk a löncshúskonzervekből álló ínyenc vacsoránkat, majd nyugovóra tértünk.
Másnap már kora reggel ismét felkapaszkodtunk a hegygerincre, miközben a Low Divide-ösvényen arcunkat verdeste az erős szél és a sűrű hódara. Csupán rövid időre álltunk meg pihenni egy fenyő lombja alatt, ahol elrágcsáltunk pár falat Ritz márkájú sós kekszet, és máris folytattuk az utunkat. Minden menedékhely, ami mellett elhaladtunk, tele volt a hóvihar végét kiváró kirándulókkal, de mi csak meneteltük tovább. Már a kilométereket és az órákat sem számoltuk azon a végtelennek tűnő napon. Aztán, miközben átkeltünk egy patakon, Chip megbotlott, és felsértette a térdét egy éles sziklán. Mike kitisztította, és gondosan bekötötte a sebet steril gézzel és ragtapasszal. Attól a perctől Chip sántikáló léptei szabták meg a haladásunk ütemét. Ezalatt nekem sikerült fejben készre faragnom és tökéletesre csiszolnom a programkódomat. Az aznap teljesített – körülbelül harminc kilométeres – erőltetett menet alatt én végig csöndben voltam, szinte egyszer sem szólaltam meg. Végül napnyugta előtt találtunk egy menedékházat, ahová mindnyájan befértünk, és lepihentünk a roppant fárasztó nap után.
Azért írtam a szokásosnál kicsit hosszabban, mert nem volt időm rövidebb levelet írni – tartja a közkeletű mondás, amely a számítógépes programozásra is érvényes: az ember viszonylag könnyedén megírhat egy többoldalas kódot, viszont ez utóbbit sokkal nehezebb lényegre törő munkával egyetlen oldalba sűríteni. Arról nem is beszélve, hogy a hanyag módon megírt verzió ráadásul sokkal lassabban fut, és több helyet is foglal a hardveren.
Kalandos kirándulásunk alatt bőven jutott idő arra, hogy röviden és tömören fogalmazzam meg a mondandómat a számítógép nyelvén.
Minden egyes nap és minden újabb túraszakasz alkalmával egyre simábbra és rövidebbre csiszoltam a kiindulási kódot. Olyannak tűnt az egész művelet, mint fokozatosan vékonyabbra és hegyesebbre faragni egy nyársat. Elégedett voltam a végeredménnyel, amely elméletben egész egyszerűnek és hatékonynak tűnt. Ez volt a legszebb és legelegánsabb kód, amit valaha írtam.
Amikor a következő nap leereszkedtünk a hegyről egy mérsékeltebb éghajlatú zónába, az eső végre kipucolta a felhőket az égről, és az arcunkat ragyogó napsütés melengette. Ugyanazt a csöndes eufóriát éreztem, mint minden ehhez hasonló, kemény túra után; és ez a megkönnyebbülés nagyban összefonódott a jól végzett munka felett érzett örömmel és boldogsággal.
Azonban bárki is adta kölcsön az iskolának a szuperszámítógépet, mire ősszel megkezdődött az újabb tanév, a PDP–8-ast elvitték a Lakeside-ból. Összeroskadtam, mivel ez egyben azt is jelentette, hogy BASIC-projektem bizony befuccsolt. Ennek ellenére a zimankós hegymászás során fejben megírt rangsorkezelő kód szikár és egyöntetű sorai így is hosszú évekig a fejemben maradtak.
Három és fél évvel később, már másodéves, tétova egyetemistaként keresgélve az életcélomat, egyszer csak felkaptam a fejem, amikor Paul berontott a kollégiumi szobámba, és arról kezdett el híreket újságolni, hogy egy minden tekintetben úttörőnek ígérkező számítógép érkezik a tanszékünkre. Egyből arra gondoltam, hogy ideje újra elővenni a BASIC-nyelvet, és programot írni rá, hiszen másokhoz képest jelentős lépéselőnyben vagyok.
Első dolgom az volt, hogy előkotorjam a memóriából a műveleti rangsorkezelő kódot, amit a Low Divide-túraösvényen írtam a hóviharban.
Ezt a kódot aztán betápláltam a kampuszra időközben megérkezett számítógépbe, és ezzel tulajdonképpen a tudtomon kívül elültettem a kezdeti csíráját annak a globális nagyvállalatnak, amiről később olyan híressé váltam, és amellyel megalapoztam egy teljesen új iparág alapjait.
