A kilencéves Sylvie - akinek alakjában Simone de Beauvoir gyerekkori önmagát rajzolta meg - az Adélaide katolikus leányiskolába jár, ahová egy őszi napon új tanuló érkezik: egy rövid barna hajú, eleven, szemtelen kislány, Andrée. Ők ketten hamar barátságot kötnek, sülve-főve együtt vannak. Tanáraik úgy is nevezik őket: az elválaszthatatlanok. Sylvie-t elbűvöli Andrée, csodálja éles eszét, merészségét, sokoldalú tehetségét. Tudja, barátnője különleges teremtés, és szenvedélyes szeretettel csüng rajta - élete első nagy érzelmi fellángolása ez.
A lányok nemcsak abban hasonlítanak egymásra, hogy előkelő, jómódú családban nőnek fel, és szigorú katolikus nevelést kapnak: mindketten lázadnak a megcsontosodott polgári szokások és hagyományok, a rájuk kényszerített női sors ellen. Sylvie és Andrée együtt tapasztalják meg kibontakozó nőiségük és szexualitásuk, szellemi lázadásuk korlátait és buktatóit. Ám míg egyiküknek végül sikerül kivívnia a függetlenségét és szabadságát, a másik sorsa tragikus fordulatot vesz.
Andrée, azaz a valóságban Zaza történetét Beauvoir több ízben feldolgozta, legteljesebben az Egy jóházból való úrilány emlékeiben. Az Elválaszthatatlanok voltaképpen ennek a műnek az előképe. Az eredeti fotókkal és a két elválaszthatatlan barátnő válogatott leveleivel kiegészített kötetet szinte a francia olvasókkal egyidőben vehetjük kézbe.
Simone de Beauvoir: Elválaszthatatlanok (részlet)
Kilencévesen nagyon jó kislány voltam. Nem volt ez mindig így: kiskoromban a felnőttek zsarnoksága időnként olyan őrjöngő hisztériás rohamokba kergetett, hogy az egyik nagynéném egy ízben komolyan kijelentette: „Sylvie-t megszállta a Sátán!”
Aztán a háború és a vallás észhez térített. Rögtön az elején példás hazafiságról tettem tanúbizonyságot: alaposan megtapostam a „Made in Germany” műanyag babámat, amit amúgy sem szerettem. Elmagyarázták, hogy a jó magaviseletemen és a hitemen múlik, hogy Isten megmenti-e Franciaországot,
úgyhogy nem térhettem ki a feladat elől.
Ott masíroztam a Sacré-Coeur bazilikában a többi kislány között zászlót lobogtatva és énekelve. Rengeteget imádkoztam, egészen rákaptam a dolog ízére. Dominique atya, az Adélaide leányiskola lelkésze, bátorította a buzgóságomat. Az elsőáldozásomon fehér tüllruhában, csipkés, szalagos kalapban feszítettem: attól a naptól kezdve példaként lehetett állítani a kishúgaim elé. Elértem az égieknél, hogy az édesapámat a szívelégtelensége miatt a hadügyminisztériumba osszák be katonai szolgálatra.
Aznap reggel mégis iszonyúan izgatott voltam, hiszen az volt a tanév első napja, én pedig alig vártam, hogy ismét beléphessek az iskolába, hogy ott lehessek a szertartásosan komoly és ünnepélyes órákon, a néma folyosókon, és láthassam az apácák elérzékenyült mosolyát. Hosszú szoknyát, magas nyakú blúzt hordtak, de amióta az épület egy részét kórházzá alakították át, gyakran ápolónőnek öltöztek, és olyankor úgy néztek ki a vérfoltos fehér fátylukban, mint a szentek, én pedig meghatódtam, amikor a keblükre öleltek.
Sietve befaltam a levest és a szürke kenyeret, amit a háború kezdete óta a csokoládé és a kalács helyett kaptunk, és türelmetlenül vártam, hogy anya felöltöztesse a húgaimat. Mind a hárman a tiszti egyenruha anyagából varrt égkék kabátot viseltünk, ami pontosan olyanra volt szabva, mint egy igazi katonaköpeny.
– Nézzétek, még egy kis övpánt is van rajta! – mondogatta anya a csodálkozó vagy éppen megdöbbent barátnőinek.
Amikor kiléptünk a házból, anya kézen fogta a húgaimat. Komoran vonultunk el a Rotonde kávéház előtt, amely éppen akkor nyitott ki nagy zajjal a lakásunk alatt, és amely apa szerint a defetisták gyülekezőhelye volt. Izgatott ez a szó.
– Azok olyan emberek, akik úgy gondolják, hogy Franciaország veszíteni fog – magyarázta apa. – Agyon kéne lőni az összeset!
Nem értettem.
Hogy lehetne megbüntetni bárkit azokért a gondolatokért, amik csak úgy az eszébe jutnak,
amikor az ember nem szándékosan gondolja azt, amit gondol? A kémek, akik mérgezett cukorkát osztogattak a gyerekeknek, vagy azok, akik a francia nők fenekét szurkálták méregbe mártott tűkkel a metróban, természetesen halált érdemeltek, de a defetisták esete összezavart. Meg sem próbáltam anyát kérdezgetni, ő mindig ugyanazt mondta, mint apa.
A húgaim elég lassan lépegettek, olyan érzésem volt, mintha a Luxembourg-kert rácskerítése soha nem akarna véget érni. Aztán végre beléptem az iskola kapuján, és vidáman lóbálva az új tankönyvekkel teletömött táskámat felmentem a lépcsőn. Éreztem, hogy a frissen súrolt folyosók és a viaszolt padló illatába enyhe betegségszag vegyül. A felvigyázónők megöleltek. Az öltözőben ott voltak a tavalyi osztálytársaim, és bár egyikőjükhöz sem fűztek különösebben erős szálak, szerettem a zsivajt, amit csaptunk. Elácsorogtam egy kicsit az előcsarnok üvegtárlói előtt, mert tele voltak olyan régi, halott dolgokkal, amelyek immár másodszor is haldokolni kezdtek: a kitömött madaraknak hullott a tolluk, a szárított növények porladóban voltak, az üres kagylóhéjak és csigaházak egyre csak fakultak. Megkondult a harang, én pedig bevonultam a Szent Margit terembe. Az összes osztályterem ugyanolyan volt. A diákok körülülték az ovális, fekete viaszosvászonnal borított asztalt, amelynek fő helyét a tanárok foglalták el, az apácák pedig mögöttünk ültek, és téli sapkákat kötögetve felügyeltek ránk. Elindultam a székem felé, és láttam, hogy egy ismeretlen kislány ül a mellettem lévő helyen. Barna haja volt, beesett arca, és sokkal fiatalabbnak tűnt nálam. Sötét szeme csillogott, és engem bámult.
– Ön a legjobb tanuló?
– Sylvie Lepage vagyok – mondtam. – És önt hogy hívják?
– Andrée Gallard-nak. Kilencéves múltam. Ha kisebbnek látszom, az azért van, mert elevenen megégtem, és nem nőttem túl sokat. Egy évre ki kellett maradnom az iskolából, de az édesanyám azt akarja, hogy behozzam a lemaradásomat. Kölcsönadná majd a tavalyi füzeteit?
– Igen – válaszoltam.
Andrée magabiztossága és rövid, de velős bemutatkozása egy kissé zavarba ejtett. Ő is gyanakodva nézett rám.
– A mellettem ülő lány azt mondta, hogy maga a legjobb tanuló – mondta, Lisette felé biccentve. – Ez igaz?
– Gyakran vagyok osztályelső – feleltem szerényen.
Alaposan megnéztem magamnak Andrée-t. Egyenes szálú, fekete haja keretbe foglalta az arcát, és volt egy tintafolt az állán. Nem mindennap találkozik az ember olyan kislánnyal, aki elevenen megégett, és rengeteg kérdésem lett volna, de ekkor belépett Dubois kisasszony – hosszú ruhája a padlót seperte. Vidám teremtés volt, kis bajuszkával, én pedig nagyon tiszteltem. Leült, és névsorolvasást tartott, majd, amikor Andrée-hoz ért, felnézett.
– Nos, kislány, nem vagyunk egy kicsit megijedve?
– Nem vagyok félénk természetű, kiasszony – válaszolta megfontoltan Andrée, majd kedvesen még hozzátette –, és ön sem tűnik ijesztőnek.
Dubois kisasszony habozott egy pillanatig, majd elmosolyodott a bajusza alatt, és folytatta a névsorolvasást.
A tanítás végén a teremből való kivonulásnak megvolt a maga állandó szertartása. A kisasszony odaállt az ajtóhoz, kezet fogott az összes édesanyával, és minden egyes diákot homlokon csókolt. Andrée vállára tette a kezét.
– Még sohasem járt osztályteremben?
– Nem. Eddig otthon tanultam, de ahhoz most már túl nagy vagyok.
– Remélem, a nővére nyomdokait fogja követni – mondta a kisasszony.
– Ó, nagyon mások vagyunk – mondta Andrée.
– Malou apára ütött, ezért is imádja a matematikát, én főleg az irodalmat szeretem. Lisette oldalba bökött. Azt nem lehetett volna mondani, hogy Andrée szemtelen, de nem úgy beszélt, ahogy egy tanárral illett.
– Tudja, hogy hol van a külsős diákok tanulószobája? Ha nem jönnek magáért közvetlenül a tanításután, ott kell majd várakoznia – mondta a kisasszony.
– Nem jönnek értem, egyedül megyek haza – mondta Andrée, majd gyorsan hozzátette – A mamám jelezte is.
– Egyedül? – nézett nagyot Dubois kisasszony, majd vállat vont – Hát, ha a mamája szólt…
Engem is homlokon csókolt, én pedig követtem Andrée-t az öltözőbe. Belebújt a kabátjába; nem volt olyan eredeti darab, mint az enyém, viszont annál csinosabb: piros, kicsit bolyhos gyapjúkabát, aranygombokkal. Andrée nyilvánvalóan nem volt utcagyerek, hogy engedhették meg neki mégis, hogy egyedül mászkáljon? Az anyja vajon nem hallott a mérgezett cukorkákról és a méregbe mártott tűkről?
– Merre lakik, Andrée? – kérdezte anya, ahogy lefelé ballagtunk a lépcsőn a húgaimmal.
– A Grenelle utcában.
– Nagyszerű! Így elkísérhetjük a Saint-Germain körútig – bólintott anya. – Útba esik.
– Akkor igazán örömmel veszem – mondta Andrée –, de ne zavartassák magukat miattam.
Komoly arccal nézett fel anyára. – Tudja, asszonyom, mi heten vagyunk testvérek, és a mamám úgy tartja, hogy meg kell tanulnunk egyedül boldogulni.
Anya bólintott, de szemmel láthatóan nem helyeselte a dolgot.
Amikor kiléptünk az utcára, egyből Andrée-nak szegeztem a kérdést.
– Hogyan égett meg?
– Krumplit sütöttem a tábortűznél, lángra kapott a ruhám, és a jobb lábamról csontig leégett a hús. – Andrée egy olyan apró, türelmetlen kézmozdulattal zárta a történetet, mintha rémesen untatná már ez a réges-régi história. – Mikor nézhetem meg a füzeteit? Tudnom kell, hogy mit tanultak tavaly. Mondja meg, hogy hol laknak, és átmegyek értük ma délután… vagy akár holnap.
Felsandítottam anyámra, mert a Luxembourgkertben sem volt szabad olyan kislányokkal játszanom, akiket nem ismertem.
– Hét közben nem lehet – mondta anyám zavartan. – Szombaton majd meglátjuk.
– Jó – mondta Andrée. – Akkor kivárom a szombatot.
Néztem utána, ahogy a piros gyapjúkabátjában átmegy a körúton. Nagyon kicsinek tűnt, de olyan magabiztosan lépkedett, mint a felnőttek.
– Jacques bácsikád ismert Gallard-okat, akik beházasodtak a Lavergne családba, Blanchard-ék rokonaihoz – merengett el az anyám. – Azon töprengek, hogy ez vajon ugyanaz a család lehet-e, de úgy gondolom, hogy a mi köreinkben rendes emberek nem hagynák, hogy egy kilencéves lányka egyedül mászkáljon az utcákon.
A szüleim alaposan kitárgyalták a a Gallard család különböző ágait, amelyekről innen-onnan hallottak. Anya még a tanító kisasszonyoknál is utánaérdeklődött a dolognak. Andrée szülei csak nagyon távoli kapcsolatban álltak a Jacques bácsi-féle Gallardokkal, de kifogástalan emberek voltak. Gallard úr a Műegyetemen végzett, remek állása volt a Citroënnél, és elnöki tisztséget töltött be a nagycsaládos apák egyesületében, a felesége pedig – született Riviere de Bonneuil – egy jelentős, mélyen vallásos katolikus családból származott, és nagy tiszteletnek örvendett az Aquinói Szent Tamás plébániát látogató hölgyek körében. Gallard-né, aki nyilván tudomást szerzett az édesanyám tétovázásáról, a következő hét szombatján eljött Andrée-ért a tanítás végén. Szép, sötétbarna szemű nő volt; egy fekete bársonyszalagon függő, régi ékszert viselt a nyakában, és pillanatok alatt meghódította anyámat, mert azt mondta neki, hogy először a nővéremnek nézte, és folyamatosan drága hölgyemnek szólította. Nekem nem tetszett a bársony nyakéke.
Gallard-né mély átéléssel ecsetelte Andrée szenvedéseit: az égési sebeket, a hatalmas hólyagokat, a paraffinos és ámbrás borogatásokat, a seblázat, azt, hogy milyen bátran viselte az egészet, és hogy amikor az egyik pajtása játékból lábon rúgta, és felszakadt a sebe, Andrée annyira erőlködött, hogy ne kiáltson fel fájdalmában, hogy végül elájult. Amikor eljött hozzánk átolvasni a füzeteimet, tisztelettel néztem rá, és miközben szép, gondosan megformált betűkkel jegyzetelt, én csak a rakott szoknyája alatt éktelenkedő sebekre, feldagadt és heges lábára tudtam gondolni. Életemben nem történt még velem ilyen érdekes dolog, sőt hirtelen olyan érzésem támadt, mintha egyáltalán semmi nem történt volna velem mindaddig.
Az összes ismerős gyerek halálosan untatott, Andrée viszont mindig megnevettetett,
amikor a szünetekben az iskolaudvaron sétáltunk. Fantasztikusan utánozta Dubois kisasszony kapkodó mozdulatait, az igazgatónő, Vendroux kisasszony kenetteljes hangját, és az intézmény rengeteg apró titkát ismerte a nővére révén: a kisasszonyok a jezsuita rendhez tartoztak, és amíg még csak novíciák voltak, oldalt választották el a hajukat, majd miután felszentelték őket, már középen. A még csak harmincéves Dubois kisasszony volt köztük a legfiatalabb: előző évben szerzett diplomát, és amikor egykori diákok találkoztak vele a Sorbonne-on, ő fülig elpirult és zavarba jött a szoknyáik láttán. Kicsit felháborított ugyan Andrée tiszteletlensége, de nagyon szórakoztatónak találtam, és válaszolgattam neki, amikor rögtönzésbe kezdett, hogy két tanárunk beszélgetését utánozza. Annyira találóak voltak ezek a paródiák, hogy időnként óra közben sem álltuk meg, és oldalba böktük egymást, amikor Dubois kisasszony az ismerős mozdulattal ütötte fel a naplót, vagy csukta be a könyvét, sőt egyszer olyan nevetőgörcs jött rám, hogy ha amúgy nem lett volna annyira példás a magaviseletem, talán még az osztályteremből is kizavartak volna.
