Érzem a hullámzást. Kellemes, ahogy átfolyik rajtam a világ. Víz, fény, benyomások, érzetek jönnek és mennek. Testetlen vagyok, nem képezek akadályt; csak ülök és figyelek. Hagyom, és ha akarnám, se tudnám megállítani az áramlást. Feloldódtam a hullámokban, a részükké lettem, már nem vagyok én, nem vagyok senki. Nincs, aki ellenálljon, és nincs, aminek: magam vagyok a hullám.
Nincsenek tárgyak, nincsenek élők, csak a hullámzás van. Elmosódnak a képzelt határok, a parti fák ugyanúgy a hullámok részei, mint a víz. Nincs kemény és nincsen lágy, nincsen szék és nincsen láb. Csak ülök és figyelek. Könnyű, szabad, lebegős érzés.
Az imént végignéztem, ahogy a napkorong belebukik, beleoldódik a vízbe. Lassan eggyé vált a hullámokkal, sugaraival vörösre színezte azokat, majd ahogy merült el, a színezés visszahúzódott és lassan eltűnt. Végül csak a látóhatáron maradt némi vörös vízfesték, mostanra pedig az is feloldódott.
Pillanatnyi csend áll be, mintha a hullámzás is abbamaradna. Nem akarom, hogy abbamaradjon, nem akarok visszatérni ide. Nem akarom az estét, a fájdalmat, a gép zúgását, ahogy löki, nyomja át rajtam a vizet. Karjaimmal a szék karfáitól remélnék támaszt, lábujjaim görcsösen markolnak az iszapba.
Gyűlölöm az egész eljárást, ahogy elveszi az akaratom és tárggyá alacsonyít a szerkezet, egy csővé, melybe bele lehet préselni a folyadékot az egyik végén és kitolni a másikon. Megállíthatatlanul ömlik át rajtam a víztömeg nap mint nap. Csak ülök a kínban, és várom a végét.
