– Mennyi időm van még? Hányszor láthatlak még benneteket? – apa az elmúlt két nyáron, a születésnapján ezt a két kérdést tette fel magának. A tóparti nyaralóba hívott minket minden alkalommal, mert a családja után, ezt a helyet szerette a legjobban. A nyaralót, amiért annyit dolgozott. Azt mondta itt szabadnak érzi magát.

Gyerekkorunkban – apával és az öcsémmel – napokat töltöttünk pecázással a tóparton. Sokszor eredménytelenül, mi mégis szerettük. Ha nem volt kapás és rossz kedvünk támadt, mindig azt mondta, hogy nem a hal a lényeg. Kétkedve fogadtuk ezt a véleményt, de nem szálltunk vitába.

Egyszer nagy hal akadt a horgomra. Perceken át küzdöttem érte, mégis elúszott. Akkor szomorú lettem. Sírtam is. Annyira keservesen, hogy még az öcsém is elpityeredett. Ekkor apa odalépett hozzám és a horgász székemmel együtt felemelt és beültetett a tóba, majd egy pillanattal később az öcsémet is.

– Mondtam már, hogy nem a hal a lényeg! Hanem az idő, amíg együtt lehetünk! – a sírásunk rögtön abbamaradt és csak nevettünk még a vászon székünk teljesen elázott.

Évek teltek el. Apa lettem. Az öcsém is. Apánkból pedig, ősz hajú nagypapa, aki továbbra is rajongásig szereti a családját és a tóparti házat, ahol már az unokáit teszi székestül a vízbe.

Két éve megbetegedett. Többször műtötték. A nyári születésnapjain egyre ritkábban játszott az unokáival. Öcsémmel együtt hiába győzködtük, pecázni sem akart velünk. 

– Túl beteg vagyok hozzá! – csattant fel.

Végül meguntuk az önsajnálatát és megragadtuk két oldalról a fonott széket – amiben betegen üldögélt – és a vízbe vittük, mint ahogy ő tette velünk annak idején.

– Tudod apa már megtanultuk! Az idő a lényeg, amíg együtt lehetünk!