Azon a sokadik vegyszerszagú hajnalon elhatároztam valamit. Éreztem, hogy egyre sűrűsödik körülöttem a levegő, a folyosóról bekúszó fertőtlenítő szaga összekeveredik az éjszaka megizzadt testek nehéz párájával és tudtam, hogy hamarosan hallani fogom a kórterembe lépő nővér lépteit. Fél öt. Az ajtó kinyílik, a folyosóról szinte beömlik a kattogó neoncsövek éles fénye. Elfordítom a fejem, talán nem is a fénytől, inkább a tolakodó hangoktól irtózom. Itt semmi nincs egy otthoni hajnal puhaságából. Egy indulatos kattintás és már a kórteremben is égnek a mennyezeti neonok. A vérnyomásmérő tépőzárját mintha széttépnék a karomon. A homlokomhoz koccantott hőmérő mintha az agyamban pittyogna. A lábszáramon szinte csattan a felhajtott takaró.
A nővér egyből felméri az éjszaka kárait. A tata már megint becsinált a sarokban, de ő ugyan hozzá nem nyúl, majd a váltás megcsinálja 6-kor, addig majd csak kibírja. A jobb kettesnek meg a katétere van tele, na jó ezt kiöntöm a vödörbe, mert még visszaszivárog a vesébe és még azért is ő lesz a hibás. Én meg mit nézek, nincs itt semmi látnivaló. Mondanám, hogy azon gondolkozom, vajon mennyi idő alatt veszett ki belőle a tapintat, de nincs hangom. Még ott a cső a torkomban, elviselhetetlen az érzés, ahogy karistolja a nyelőcsövemet. Néha próbából nyösszentek egyet, érzem, ahogy a hangszálaim nekifeszülnek a rugalmas műanyagnak. Megnyugszom, mikor hallom a saját, de máskülönben idegen hangomat. Múltkor rám is szólt az Ilka, hogy mit képzelek én róla, szinkrontolmács ő vagy mi. Pislogtam kettőt, hogy igen, azt gondolom, hogy értsen meg és segítsen, de gyorsan megbántam, mert a gyomorszondám kupakját olyan erősen rántotta meg, hogy attól féltem, kiszakad. Indulatosan letekerte a kupakot, és már nyomta is belém a barnás színű masszát, ami életben tart. Közben erősen fixírozott, talán az járhatott a fejében, hogy miféle ember lehetek. Hogy mire jutott, azt akkor tudtam meg, amikor valamivel később csukott szemmel feküdtem az ágyamon, mert az éles fényben szinte szúrt a mennyezeti neonlámpa fénye. Ez is azt hiszi, hogy ő különb, suttogja valakinek, miközben valószínűleg megigazíthatja az infúziós csövet, mert egy gyenge rántást érzek az alkarom irányából. Nem tudom, kinek mondhatja ezt, lehet, hogy megint itt van egy csapatnyi középiskolás gyakorlaton, mint múltkor. A szemben lévő ágyon fekvő beteg ágya köré álltak, Ilka meg azt mondta nekik, a reggelit meg a gyógyszereket adják oda neki, aztán tegyék tisztába. Ezzel ki is ment, a lányok meg ott maradtak, egyik sem tudta, melyikük végezze el a munkát. Nevetgéltek, pusmogtak, kicsit paskolgatták közben a paplant, ha Ilka visszanézne, azt lássa, minden rendben van. Nyöszörög itt nekem, hallom most a fülem mellett, esküszöm, örülök, hogy még bent van neki a tubus, figyeld meg, amint kikerül, mindenféle kívánsága lesz… nővérke, inni kérek. Nővérke, most adja ide a papucsom… így - úgy, esküszöm, hogy az összes francos szaros betegből elegem van.
Kinyitom a szemem, és belenézek az övébe. A tekintete egy pillanatnyi tétovázás után megkeményedik, vagy csak igyekszik úgy tenni, nem tudom. Felébredtünk? – kérdezi kihívóan és összenéz a társával. Aztán mégis megenyhül, és megkérdezi, hogy feljebb ültessen-e az ágyban. Hálásan bólintok, igen, igen, ülni akarok. Az egészen emberivé teszi az embert, ha üldögél az ágyában. Már szinte el is felejtem, hogy mit mondott az előbb, hogy itt vagyok ennek a megyei kórháznak valamelyik osztályán, azt sem tudom pontosan hol, mert a sürgősségin, ahol sokáig egy fal mellé tolt tolószékben vergődtem, elvesztettem az eszméletem. Ezt onnan tudom, hogy elmagyarázták a műtét után vizitáló orvosnak, aki az ágyam végében állt. Akkor ébredtem, alig láttam valamit, de hallottam, ahogy egy női hang elmondja a tudnivalókat rólam. A nevem kivételével elhangzott, hogy középkorú férfibeteg vagyok, gyomorpanaszokkal kerültem a sürgősségire, onnan egyből a műtőbe vittek, mert gyomorvérzés lépett fel, aneurizma, állapotom a műtét után kielégítő. Az orvos hümmentett egyet és benézett a takaróm alá. Próbáltam én is leszorítani az állam a mellkasomra, hogy valahogy rálássak a hasamra: egy nagy fehér, narancssárga foltos kötést láttam, a kötésből kiálló műanyag csöveket, valami tartályfélét és egy kék kupakot. Elég, ha én nézem egyedül, mondta az orvos és visszanyomta a fejem a párnára. Egy ideig még két ujja között tartotta a takaróm, úgy tűnt, nagyon alaposan meg akarja figyelni a hasam, aztán visszahajtotta rám a takarót és azt mondta, rendben van. Azzal ő és a kísérete odaálltak a szomszédos ágyon fekvő beteg ágyvégéhez. Felemeltem a kezem, mire a leghátul álló nővér visszalépett hozzám és azt mondta, legyek türelemmel, sok a beteg. Úgyhogy vártam. Hogy mire pontosan, azt nem tudom, de végül nem is történt semmi. Napokon keresztül semmi. A beépített szondán és infúzión keresztül kaptam a táplálékot, viccesen azt mondták: megjött a koktélom. Időnként azt is mondták, hogy a családom érdeklődött felőlem, de megnyugtatták őket, azt üzenik, várnak haza. Elöntött a melegség, pedig a nővérek csak fahangon elhadarták, mint valami unásig ismert mondókát, aminek semmi értelme. Az egyik nap aztán a kezem ügyébe készítettek egy papírszatyrot, egyből felismertem rajta Klári jellegzetes, jobbra dűlő betűit: Szűcs Gábor részére. Már nagyon régen nem volt nevem. Én a beteg voltam, nem Szűcs Gábor, aki most valamicskét visszakap a kinti életéből. Klári beküldte például a telefonom a töltőjével. Jó lenne használni, de nem tudom, hol van itt konnektor. Aztán kaptam illatos pizsamát, törölközőt, tusfürdőt. És tudok majd végre olvasni is, mert egy hetilapot is találtam a szatyor aljában. A rányomtatott dátum alapján legalább két hete itt vagyok. Ezen teljesen megütközöm. Mikor és kitől fogom megtudni, mi történt velem ebben a két hétben… Ki figyelt itt rám úgy, hogy el tudja mondani, min mentem keresztül?
Amikor kiveszik a tubust, még sokáig nincs hangom. Valami rekedt, fáradt, tompa suttogásra vagyok csak képes, de a következő vizitnél megkérdezem az orvost, mi van velem. Úgy néz rám, mint aki rosszalja, hogy a becsövezett hasamhoz arc is tartozik. Nem sok, válaszolja, de legyek türelemmel és már lép is a szomszéd ágyhoz. A tehetetlen dühtől görcsbe rándul a gyomrom, fel is ülök, legszívesebben utánavetném magam, de a testem nem engedelmeskedik, a lábaim nem bírnak el. Egy nővér odaugrik, rám is kiabál persze, hát nem tudom, hogy gyógytornász nélkül nem állhatok fel? Nem tudom, nem mondták. Ezt sem.
Azon a vegyszerszagú hajnalon, ami ki tudja hanyadik lehetett azon a ki tudja milyen kórházi osztályon, elhatároztam magam. Ha egyszer kijutok innen, nyarat akarok. A vízparton akarok lenni. Én, Szűcs Gábor egyszerűen csak ülni akarok egy széken, nézni a vizet, sőt, benne akarok lenni a vízben és csak hagyni, hogy a folyó lustán körbenyalja a lábam és békét érezni amiatt, hogy végül így lett.
