Te márpedig látni fogod, hogyan úszik a lányod a folyóban. Ott akarsz lenni a családdal. Ott, a Dunánál. Megoldjuk valahogy! Igaz, Anyus? Te nem maradsz ki még egy nyárból. Nem és nem! 

Mindig ez az elszántság hajtott előre. Nekünk meg több se kellett, összeszedtük a legfontosabbakat: kötszerek, törölközők, telefonba mentve a doktor száma. Azt a böhöm karosszéket meg már kínunkban röhögve szuszakoltuk be a hátsó ülésre – alig akart beférni a Skodába. A mama az ablakban könyökölve nézte a jelentet. Nem értette, mi olyan vicces ezen, de amikor csóválni is kezdte a fejét, mi csak még hangosabban nevettünk. Együtt. Hárman. 

Azt mondtad, inkább a lassú, de egyenletes úton menjünk, mert most jön valami front. Fáj. Azon mentünk. A forgalmat figyeltem, ti meg a Kádár-rendszerről beszélgettetek a hátsó ülésen. De rég láttad a Dunát – dünnyögted aztán a parton, és kérted, hogy nézzem meg, hol alig észrevehető a sodrás. Erre nem is gondoltam, de te igen. Te mindig mindenre gondolsz. A lányod kézen fogva vezetett a székig, mondtad neki, hogy olvastál egy kutatásról. És akkor lefröcséltük a térded a lábtempóinkkal. Nézted a villanásainkat a vízben, ott voltál a hullámzó kacajokban. A szélnek suttogtad el a mondat végét: lesz gyógyszer. Lesz!