Persze hogy szalonnát evett a szénhidrátcsökkentett rozskenyérhez, amit reggelire vettem neki a kisboltban (kész csoda, hogy egyáltalán kaptam itt efféle pékárut). A kávésdobozt eldugtam előle még pár napja, tudtam, máshogy esélyem se lenne megvonni tőle a mindig méregerősre főzött feketét. Szigorú diétát írt elő az orvos a műtét után, kellett egy személyi diktátor, aki öszvér-makacs apámmal betartatja az előírásokat. Pedig gyerekkoromban ő a cinkosom volt, ha nem ettem meg a borsófőzeléket, és könnyben-takonyban úszva dacoltam az asztalnál, ő, anyám kérlelhetetlen parancsa ellenére, előásta, és titokban a markomba szórta a hőn áhított cukorkákat. Áruló volnék? Istennek hála, hogy legalább a cigarettát nem nekem kell kicsavarnom a kezéből, anyám halála óta egy szálat se szívott. Érdekes, hogy amiért anya életében évtizedekig könyörgött, azt apa csak a halála után volt képes megtenni érte. Mintha akkor értette volna meg a dolgok végességét.
A vízparton ül, egy szál gatyában, tapaszokkal, katéterekkel, a hullámok hűs ajándékként nyaldossák a melegtől megdagadt lábait. Annyira esendő, olyan törékeny. Milyennek láthatott ő engem gyereknek? A távolba néz, elmereng, ki tudja, a múlt melyik szegletében jár most. Vajon ugyanazokat az emlékeket látjuk? Egyforma a tükreink fénytörése, melyeken át életünk elmúlt pillanataiba tekintünk?
Állok a vízben, nézem apámat, ő a vizet nézi, az elmúlás hullámokban hömpölyög lábaink körül.