Fehér Enikő: Miért nem mondta senki [Képalá]

Nem vagyok az a temetőbejáró típus, ne haragudj emiatt. Ha én haltam volna meg előbb, te valószínűleg minden szombaton felkelnél korán, frissen vágott virággal a kertből felpattannál egy buszra, elegyengetnéd a csokrot a márványon, sírogatnál, mint a vége felé olyan gyakran, simogatnád a képemet. Nekem ez nem megy. Én úgy gondolok rád, Anyuskám, mintha itt lennél úgy és én is fessebb lennék. Azt képzelem, te is jössz velem a partra, pacsálsz a lábaddal, fújolsz, milyen hideg, aztán visítasz, mikor beledoblak, emlékszel, volt ilyen is. Minden szombaton lejövök ide, nem horgászok, engem is untatott, csak azért jártam ki horgászni, hogy bosszantsalak, hallgassam, ahogy kárálsz, házimunka, főzés, minden rád marad. Anyuskám, parádés voltál ilyenkor, felfújtad az arcod, mint valami mókus, dühös kis mókusom, de unalmas volt nélküled horgászni. Most már csak üldögélek itt. Néha kihozom az unokákat, de mostanában nem szívesen jönnek, programjuk van, nem érnek rá, meg jobb is az embernek sírdogálni egyedül. Érzelgős lettem, a fene vigye el. Anyuskám, miért nem mondta senki, hogy te mész el előbb. Felkészültem volna, de most itt vagyok, néha fekszem a nagy ágyban, gereblyézem a nagy kertet. Találtam egy kertiszéket, Anyuskám, azt hozom ki mostanában, beleállítom a vízbe és lesem az embereket. Hűti a lábam a víz, tapicskolok, jót tesz a vérkeringésemnek, azt mondta az az okos lányod. Hát tegyen neki jót, én nem bánom. Csak a temetőbe ne kelljen menni.