Abban az évben elmaradt a nyár. Esett az eső, hideg szél fújt, a hőmérséklet csak ritkán emelkedett húsz fok fölé. Az üdülőhelyen alig páran lézengtek, a strandok üresen árválkodtak, a lángossütők előtt sem álltak tömött sorban az emberek. A bátrabbak esőkabátban cuppogtak a sáros utakon. Apa is vágyott Füred után, folyton azt mondogatta, de jó lenne elmenni egy kicsit. Néha becsapott az időjárás, röpke időre előbújt a nap, hogy aztán újra elvonuljon a komor felhők mögé. Izgatottan figyeltük a meteorológiai előrejelzést, azt ígérték, hogy a következő hétre javulni fog, ami végül sosem következett be. 
Aztán eljött a szeptember a maga bágyadt napsugarával, és bepótolta, amit a nyáron elmulasztott.
– A hétvégén megyünk! – mosolygott rám apa. – Keresd elő a fürdőruhádat!
Egész héten készülődtünk, anya piskótát sütött, elkért az iskolából, hogy tovább maradhassunk.
Már összekészítettük az útitáskánkat, amikor apa rosszul lett. Kórházba vitték, megoperálták, lassan lábadozott, közben Füredről ábrándozott, a tudat tartotta benne a lelket, hogy nemsokára odamehet. 
– Szó sem lehet róla! – jelentette ki az orvos. – Ilyen legyengült állapotban életveszélyes az utazás. 
Szomorúan vettük tudomásul, apa tekintetéből eltűnt a bizakodás, romlani kezdett az állapota, nem beszélt többet Füredről.  
– Azért is elmegyünk! – mondta anya egy szombat reggelen.
– De hogyan, amikor felállni sem tudok? És mit akarsz azzal a székkel?
Anya diadalmasan válaszolt:
– Majd meglátod!