Három nap lábadozás után apám zárójelentésében feketén-fehéren az áll: otthonába bocsátható. Sápadt arcát látva én azért néha elbizonytalanodom.
Reggel fél kilenckor már a parkolóban vagyunk. Sietve felakasztom a maszkom a belső visszapillantóra, oda, ahol néhány napja még egy kereszt lógott. Elindulunk. Lassan rájövök, mennyire nem ismerem már ezt a várost. Tíz év telt el azóta, hogy pályakezdő óvónőként inkább Londonba költöztem a biztos anyagi háttér reményében, amit majd családomnak biztosíthatok.
Most 35 éves vagyok. Gyermektelen, egyedülálló.
– Vigyél inkább a nyaralóhoz! – szólal meg apám hirtelen mellettem, véget vetve merengésemnek.
Megütközve nézek rá a piros lámpánál, hiszen anyám halála óta még csak a közelébe sem ment annak a háznak. Túl sok emlék köti oda.
– Ahogy akarod – nyögöm ki végül.
Alig negyedóra autózás után megpillantom a régi parasztházat a mártélyi holtág partján, majd eszembe jut, milyen sok nyári vakációt töltöttem itt gyerekkoromban.
Most én hoztam ide apámat. Segítek neki bevinni a csomagokat.
– Hozd ki, kérlek, a régi rattan széket a sufniból! Hadd lógassam a lábam egy kicsit a folyóba, ha már idén tiltólistára került a strand! – hangzik csakhamar apám kérése.
További útmutatás azonban nem szükséges, hiszen, ha van valami, amit csukott szemmel is bármikor megtalálok ezen a portán, az apám kedvenc széke. Leteszem neki a folyópartra, majd visszamegyek a házhoz. Még vetek egy aggódó pillantást a folyó felé az ablakból, de aztán összeszedem magam és telefont ragadok.
– Üdvözlöm, Ilike! Elhoztam apámat a kórházból, de van egy kis változás... – kezdem a beszámolót a gondozónőnek.
Közben próbálom elnyomni fejemben a kérdést: Mi van, ha apám ez egyszer tényleg rászedett?
