Apa a vízen született. Nem, nem viccelek, tényleg így volt. Ez volt talán a legtöbbször hallott mese gyerekkoromban. Tekintve, hogy még mindig apám lánya vagyok, néha még most is előkerül. Leporoljuk, és jót szórakozunk rajta. Aput mindig megrohanják az emlékek, ha vízközelben vagyunk, főleg nagyi halálának évforfulója környékén. Olyankor könnyebben megnyílik nekem, és többet beszél. Igyekszem a közelében maradni, amennyire lehetséges. Nyaranta sűrűbben látom, s ő is akkor van leginkább elemében.
Papusék 1957-ben sétahajókázni mentek, nem sejtve, milyen fordulatot vesznek az események. Jó pár nap volt hátra a szülésig, de apám mindig is őnfejű volt, azt mondta, biztos megelégelte a bezártságot. A ringatózás a hűs habokon megtette hatását, s nagyika ott találta magát a hajópadlón erőlködve, várva, hogy a kis Sanyika kibújjon. Messze esett a kikötő, és az egész olyan gyorsan történt. Mire felócsudtak, gyereksírás töltötte be a fedélzetet. Amint kikötöttek, siettek a kórházba, állítólag, ahogy távolodtak a víztől, apa annál keservesebben visított. Ezek után meglepődnek, ha azt mondom, úszni sem tudok. Apa mindent bevetett, nagyon lelkesen próbált a vízre szoktatni, mindhiába. Nézni szeretem. Állni a parton, és elbámulni a messzeségbe, ahogy a nap lebukik a víz mögött, miközben érzem apám közelségét, és minden olyan nyugodt.
Apa a műtéte óta a megszokottnál is csendesebb. Az az érzésem, nehezen viseli az idő múlását, talán egyenesen retteg tőle. Nekem sose beszél erről, de mégis ez a benyomásom. Talán mert ismét egyre nyűgősebb, ha ott kell hagynia a vizet… Nem is olyan rég, egy pár éve költözött le, s immár az a kis ház nem csak egy nyári lak, hanem az otthona. Azóta van, hogy egyre messzebb úszik tőlem, s én egyre távolabbinak érzem őt.
