Négy év sok idő. Ennyi idő alatt a csecsemőből kisgyermek lesz, aki már jár, beszél, rendelkezik saját akarattal. A gyerekből fiatal lesz a gimnázium végére. A barátnőből menyasszony, majd feleség. Én négy év alatt megtanultam újra élni. Azt mondják, ahhoz, hogy valami szokássá váljon harminc napig kell csinálni. Az új életem ötvenszer harminc napja kezdődött.
Fájt már korábban is, de nem foglalkoztam vele, vártam, hogy majd elmúlik magától. Nem múlt, csak rosszabb lett. Elmenetem az orvoshoz, de már késő volt, de nem túl késő. Felkerültem a listára és azóta is várok, helyesebben mondva élek. Mindenki azt mondta, hogy majd jobb lesz és ha találnak szervet, akkor kapok egy második esélyt az életre. Már kaptam, hisz nem haltam meg. Mi tagadás nehéz és néha még most is az. Az elején nem hittem el, hogy ez velem történik, mert ilyenről csak hall az ember. Aztán vártam a csodát, hogy biztos hamar túlleszünk, vártam, hogy csörrenjen a telefon és jöjjön értem a mentő. Vártam, hogy visszakapjam az életem. Aztán rájöttem, hogy nincs mire várni, mert már ez az életem.
Új szokásaim lettek és a régi furcsa az új normális. Azt mondják betegen telt el négy év az életemből. Én azt mondom, hogy eltelt négy év az életemből, betegen. Élek, mert mást nem tudok tenni. Várok, de nem a várakozás az életem, mert ha az lenne, akkor nem is élnék igazán.
Várom, hogy csörrenjen a telefon. De már nem a mentő miatt, hanem hogy tudjam mikor jönnek az unokák és a gyerekek ebédre. És ha épp nem jönnek, akkor csak ülök és nézem, ahogy lemegy a Nap.
