A víz biztosan elmúlt évei emlékeit kavarja. Ebbe az állandó mozgásba csomagolt időtlenségbe merülnek el a rezzenéstelen arc mögé rejtett gondolatok. Sokan elsősorban ezért az érzésért járnak horgászni, nem a halakért. Ahogy a hullámok lassan kimossák a fejekből a hét során összegyűjtött zajokat. A vacsora pedig a bónusz.  

Ő néhány lépessel elsétált a horgászat adta örömöktől, bele a vízbe. Egy rozoga, fonott szék által védett, rövid ideig tartó csendbe, amit csak egy hideg ital hiánya zavar majd meg hamarosan. Küzdelem valamiféle egyensúlyért, ami ha csak pillanatokra is, de elérhető.

Vajon mit iszik majd? Merre sodorja a gondolatok irányát a víz? Nem fogom megtudni, de jól is van ez így. Olyan zavarba ejtő kényszerrel vágyunk tudni mindent. Kergetjük az információt. Gyakran pedig az kerget minket. Könnyű ennek rabjává válni. Kell, hogy legyenek olyan órák, napok, hetek, amik ezzel az örvénnyel szembe mernek haladni. Nem követelnek válaszokat. Ő valószínűleg jobban tudja ezt bárkinél.

A kényszeres kitárulkozás korának ellenpontja a pillanat, amit ellop a fényképezőgép, megtart készítője magának. Pontosan annyit jelent, mint hangosan feltenni a kérdést: Hogy vagy Apa? Ő pedig a megszerzett pillanatnyi csend királyaként, csak egy fáradt, de nyugodt mosolyt küldene válaszul.