Dittrich Panka: Közeledni [Képalá]

Lemaradtam. Akkor is lemaradtam, amikor e világra szülötten, idő előtt kipottyantam a szülői légkör meleg burkából. Mégis hiszem, az Isten felé vezető út még mindig jobb, mint az eretnekség. Habár olykor így is hiába akartam közeledni, nőtt a távolság Isten és közöttem. Lázadó lelkemből buggyant kérdések próbáltak felszínre törni. Avagy az iszaposat kívántam volna áttetszően látni Isten által. Volt, hogy feladtam, és a miérteket félrepakoltam. Volt, hogy a kapott válaszok részemről nem stimmeltek. Nem így, inkább úgy akartam volna annyi mindent. Hadakoztam éjjelente, a szokásos, esti magammal való diskurzuson, addig, míg a volna el nem settenkedett a szótáramból. Rájöttem, valóban vannak kérdések, amikre sosem kapok választ, vagy ha kapok, idő szükséges hozzá, hogy megvilágosodjon, kitisztuljon mindaz, aminek tisztulnia kell. Járom az utam, az egyedülit, amely megismételhetetlen, itt a földi lét mindenségében, ahol az érzékszerveink és a testi-lelki adottságaink vezetnek minket az idő és a tér kiszámíthatatlan függvényében. A lehetőségek tárházában van, hogy célba érek, van, hogy lemaradok. Ahogy most is. Ott álltam (egy panellakás 6. emeletén) a nyitott ablaknál, és lent morajlott a kalapos tömeg. Integettek, ahogy a karaván elhaladt előttük. A Pápát védő golyóálló üvegfaláról visszaverődtek a fénysugarak, melyeket magába szippantottak a testőrök izzadt sötét öltönyei. Ennyit láttam. Közben azon filozofáltam: vajon ki a hatalmasabb? A Pápa? A tömeg? Vagy a testőrök? Az ablakot becsuktam.