Az ordítás, a lázadás, a vér, a lüktetés. Megszakadt ez a világ. Belesüllyedt az unalomba, a soha semmi nem történésbe. Ahogy otthon fő a vasárnapi húsleves, mielőtt kifutna, anyám elzárja a gázt. Pedig hagyni kellene. Égjen, füstöljön, fortyogjon. Annak lenne értelme. Másnak nincs. Az életet nem lehet elnyújtózott puhaságban élni. Én nem akarom. Jól fésült, jól öltözött emberek szorítják le egészen a tudatuk mélyéig, s még annál is lejjebb az érzéseiket. Csendben sikoltanak, hangtalanul hörögnek, mosolyogva haldokolnak. EZT NEM AKAROM! A felismerés rég ott bujkált bennem. Kitört, amikor az első tetkó tű a bőrömbe fúródott. Amikor az első sávot kiborotváltam a hajamból. Világított, mint egy ösvény  az ellenállás, lázadás földjén. Az első testékszer, ahogy a fém átütötte a húst. Magamra találtam. De a körülöttem élőket már nem találtam. Szó nélkül, mozdulatok nélkül, az értetlenséget közvetítették. Nem voltunk egy bolygón. 
Az első koncert, ahol a dallamok elszöktek. A feloldódás, ami egyre jobb lett. Rángatózó testek, az üvöltés felszabadító mámora. Kiszakadás minden addigiból. Az este varázsa, amikor elfelejtettem, kitöröltem, szétzúztam azt, amit nem szeretnék az életemben. 
Az első pogózás, ami olyan, mintha földrengés lenne. Menekülő tánc. 
Az első ütés, amitől eleredt az orrom vére. A fájdalom nem jött, az agyam nem engedte. Átadta egész testemet a lüktetésnek. A vér íze, amit nem is éreztem. Vöröslő patak.
Minden nap egy kitépett lap, amit galacsinná gyúrok és elhajítom. Így lesz az utolsó oldalig.
De addig… A lényem lázadása visz.