Felzúg, dübörög a zene, a levegőben elektromosság és verejték. A fény-részecskék gellert kapnak a porszemeken. Nő, egyre nő a várakozás, csökken a terem térfogata, sűrű massza válik a lihegésből és párából. Behorpadó, torz hangok.
Láthatatlan jel a kezdésre: startpisztolyok dörrennek, és ezernyi test töri meg a légellenállást.
Izzó fehérség.
Pattannak az ideghúrok, állati szomjúság ez, sós, habos, amorf, spirálisan egyre le- és befelé húzó érzés. Be a tömegbe, be a ringbe, be a rejtőző, zsigeri vágyak sűrűjébe – érezni a zenét, a csapódó testeket, az átbukást a tudatosság határán. Különös ozmózis, ahogy a mozdulatok ki-kinyúlnak a fizikai valóság halmazából: ott kint a fájdalom csak fájdalom, vörös íveket rajzol a bőrük alá, megfesti a látóterük minden szegletét, rángatja izmaikat. Nyers érzékelés áramlik keresztül rajtuk, testük a többi test satujába szorul, aztán továbbgördülnek.
Több ez, mint inger és válasz, ez a katarzis üldözése. Keserves. Zabolátlan. Örök. Valódi hajsza.
Utána süket a csend. Kong. Búg. Pang. Mint az elhaló hullámverés, megszűnésben fogant emlék-uszadékot hoz és visz magával.
Letörlik a vért, talán vesznek még egy sört. Vizelnek a huzatos mosdóban.
Hazaindulnak, hazaérnek.
Majd újra jönnek.
