Anyám könyvelő, apám ügyvéd. Egyke vagyok, sőt az anyai és az apai nagyszüleimnek is az egyetlen unokája. Jómódban nőttem fel, mindent megkaptam.
Tizennégy éves korom óta orvos akartam lenni, így sok dilemmát nem okozott, hová adjam be a felsőoktatási jelentkezésemet. Azonban az érettségi után, egy rutinvizsgálat során kiderült, hogy hónapok kérdése, és vége az életemnek. A családom persze nem nyugodott bele, egyik orvostól a másikig hurcolt, még külföldön is jártunk. Mindhiába. A diagnózis végleges.
A felvételi értesítőt széttéptem, és kidobtam. A szüleim nem szóltak semmit, de a tekintetük helyettük is beszélt. Aztán a szobámba mentem, és összeállítottam egy listát arról, mi mindent szeretnék a maradék időmben át- és megélni. Biztos vagyok benne, ha megadatna még ötven vagy hatvan év, akkor azt úgy élném le, hogy a társadalom abban ne lásson semmi kivetnivalót: hálapénzt visszautasító orvos, szerető férj, mintaapa, unokákat elkényeztető nagyapa. De nincs sok időm, ezért a maradék hónapokban szeretnék olyan intenzíven élni, amennyire csak lehet.
És ez az elmúlt hetekben sikerült is. Minél vadabb dolgokat teszek, annál inkább érzem, hogy élek. A mostani buli is fergetegesre sikeredett. Az egyik új haverommal annyira összeszólalkoztunk, hogy végül egymásnak mentünk. Persze semmi komoly. Az adok-kapok végén megölelgettük egymást, nevettünk egy jót, majd folytattuk a bulit.
Az orromból folyik a vér, de nem törlöm le. A számban érzem az ízét… az élet ízét…
