Ha nincs is semmim, legalább az emlékeimet örökké magamnál tarthatom, hogy elővegyem és nézegessem, akárhányszor kedvem szottyan hozzá. Hiába, mikor nincs más lehetőség szórakozni, az ember ehhez is hozzászokik egy idő után, úgy pedig pláne, hogy múlthéten törtem össze a telefonomat. Nem volt semmim, pénzem is alig, épp hogy be tudtam szorítani magamnak valami filléres sört. Nem mintha annyira érdekelt volna, hogy milyen az ital, elvégre itt sosem minőségi löttyöket ittunk, a mennyiség a minőség rovására ment, már ha ezt rovásnak lehet tekinteni. Bizonyos szempontból biztos az volt, viszont a célunk, miszerint annyira berúgunk, hogy ez az édes emlék éppen megmaradjon, és inkább rögzüljön álomként mintsem valódi, átélt események lenyomataként az elménkben, elértük. Határozottan.
Miután az alapozással végeztünk, mi is bevágtuk magunkat a pogóba; így ment ez nagyon régóta minden hétvégén, komolyabb bajom mégsem lett soha. Most ez nem így történt. Valahogy nem nagyon kötött le a ’sectura zenéje attól a pillanattól kezdve, hogy megpillantottam azt a festett hajú lányt a nézőtéren. Néztük egymást egy darabig, engem pedig valaki orrba könyökölt ez idő alatt és kiserkent a vérem. Ő nevetett, hát én is. Közelebb mentem hozzá, és mint két szeretetéhes, de azért veszett oroszlán estünk egymásnak.
Reggelre eltűnt. Utána akartam kérdezni, de nem tudtam a nevét. Nem is említette és az éjjel én sem tartottam fontosnak. Szép a szerelem, örökké tart, de semeddig… Inkább ittam még egy sört.