És te? Te, aki lehajtott fejjel, unalomból lázadsz, csukva van a szemed, mire gondolsz?
Észrevetted, hogy a göndör fürtjeidet csak én igazítom ki az arcodból, ha fölnézel? Ha veszekszünk? A padlizsánok fényes héját rakosgatod egymás mellé az asztalra mikor hazaérek, fölcsattansz, mert sosem viszem ki a szemetet és vársz, hátha elmosolyodom.
Nem bírod elviselni, hogy sosem figyelek rád; hogy nem vagyok ott, amikor másokkal flörtölsz. Elindulsz faszénért, mint aki nem látta azt a nagy zsákot az ajtó mellett, mint aki nem figyel. Az ingedet is olyan hanyagul viseled, hogy azt nem lehet megszokni. Kitűrve fityeg az öved felett, a zsebedben kulcsok, bankkártya, használhatatlan papírpénzek; tudom, hogy semmit sem kapsz értük, amire szükséged van. Szakad az eső, de nem tudlak otthon tartani, gyújtófolyadékot is venni kell, mondod, attól olyan büdös lesz, hogy a szomszédok megint velem fognak üvölteni, vágok vissza, hát legyen, csendesedsz el. Már ott sem vagy. Besötétedett. Egy sátorban állsz, három ujjal fogsz rá a felespohárra, hanyagul lehúzod az italt, aztán ránézel a faszenes zsákra a lábad mellett, és mész tovább.
És én? Én otthon vagyok. A teraszon grillsütő, a cukkinidarabok decensen sorakoznak a rácson, a padlizsán is kockaforma, besóztam, ahogy kell. Mintha egy hivatásos séf volnék, olyan, aki kiszámíthatóan hozza a bort, azt’ viszi a borravalót. Én a lakásban várlak, te a koncerten lázadsz a sütögetés ellen. A haverodat nézed, a véres pólóját akarod a lenvászoning helyett; az életét, a homlokán kidagadt ereket. Akarod, és közben lehajtott fejjel, csukott szemmel bámulsz magad elé, mikor valaki lefotóz. Senki sem látja, hogy csak emiatt mosolyodsz majd el.
