- Óvakodj a normális emberektől – néz mélyen a szemembe, egész a csigolyámig címezve az intelmet, hogy az végigszaladjon a gerincemen, valahányszor normális emberekkel találkozom.

Nem tudom, mi az istent felelhetnék. Nem is ismerjük egymást annyira, hogy tanácsokat fogadjak meg tőle. Nem mintha bárkitől is tanácsokat fogadnék meg. 

- Miről ismered fel a normális embereket? – kérdezem.

Közelebb hajol. A lehelete sör- és vérszagú.

- Ők azok, akik az utcán nem sietnek sehová.
- Mi?
- Nem sietnek, mert tudják, hogy úgyis odaérnek. Középen mennek. Nem érdekli őket, mások hogy férnek el mellettük. Mindig pont úgy sétálnak, hogy ne tudd őket megelőzni.

Nézem az arcát a halvány ellenfényben: izzadt, és van benne valami megviseltség. Mintha egész életében a normális embereket kerülgette volna.

- Miért kell megelőznünk őket?  
- Mert nekünk sietnünk kell. Mi nem lehetünk biztosak abban, hogy odaérünk.
- Hova?
- Hát ez az. A magunkfajták sohasem tudhatják, van-e helyük ott, ahová a normális emberek tartanak. Ezért kell sietnünk. Hogy ha vannak még helyek a nem normálisoknak, akkor egyet legalább elcsípjünk közülük. Hát ezért óvakodj kibaszottul a normális emberektől.
- Mert elveszik a helyeket előlünk?
- Nem veszik. Nekik saját helyük van. De azzal, hogy ott sétálnak lassan középen, minket akadályoznak. 
- De nem lehet, hogy mi is velük menjünk?
- Bazmeg, nem érted, hogy mi nem érünk rá?

Ijedten bámul rám. Azt hiszi, nem értem. Én ijedten bámulok rá, mert most esett le, hogy nagyon is.