Ráday Zsófia: Embercsinálók
Könyves Magazin

Ráday Zsófia: Embercsinálók

panodyssey shortlist ráday_zsófia embercsinálók

Amikor kihirdették a Panodyssey harmadik pályázatának nyerteseit, a Panodyssey két nagykövete, Deres Kornélia és Simon Márton is megerősítette a laudációjában, mennyire erős volt a mezőny - ezért nem is tíz, hanem 19 névből állt a shortlist. A következőkben a pályázaton második helyezést elért Ráday Zsófia versét olvashatjátok.

Ráday Zsófia: Embercsinálók

„Apám fölemeli a lámpát, a fény a gyerek hátára esik.
- De hiszen... de hiszen - suttogja anyám.
Látjuk mindnyájan, amit nem mer kimondani. A gyereknek szárnya van. Két borzos, fehér szárnyacska.”
– Lázár Ervin: A tolvaj


Az első után magukhoz ölelik az asszonyt
engesztelni a vágyat. Sebrozsda, vércsipa, tályog.
A másodikat követően magukhoz ölelik valaki más
asszonyát, vigasztalni az erőt. Jobb here, bal here, hímtag.
A harmadik vetélésre már várnak is titokban.
Férfiünnep ez errefelé. Összegyűlnek a félapák,
magukhoz ölelik rózsafatusú fegyvereiket.
Közös gyászuk, a tehetetlenség hajtja őket vadászatra,
de a puskaagy vezeti léptük a templomig.
Körbevenni a pikkelytetős harangtornyot, felzavarni a dúcot,
a legfehérebbet találni el, gerle galambot himlősöréttel.

Mire földet ér, gyermek. Mellkasán lőtt anyajegy.
Csillagrendszernyi tagjai puttóhurkákba gyűrve,
mintha el kellene férnie egyetlen anyaméhben,
nem égetve át idő előtt a magzatburkot, a hasfalat,
a gyúlékony anyabőrt.
Napokig lógatják bokájánál fogva a mestergerendáról,
leizzadni, mint kanóc ráhízott viaszát,
a mézsűrű glóriát, vadlépes malasztot.
Kocazsíros bicskával metszenek köldököt neki,
de csak akkor érez fájdalmat,
mikor egy vágással tövig nyesik szárnyait.
A gyermekágyig őrzi aztán, hogy fel tudjon sírni.

Születése tettlegességig fajult ima.
Teste kölcsönhús egyenlőtlenül szétosztva
a kolduló érintések között.
Sohasem éhes, ajkai közt szárad dajkavirág, kutyatej.
Az első perctől kezdve tud beszélni,
de még évekig nem sejti, mit is mondhatna.
Mire rájön, már nem bírja, csak titkolni ő is.
Néha aranyfoga nő a tejörlők helyett, mint a járási vajdának,
de a drága zománc a legkisebb hazugság után lekopik,
le, mielőtt bárki megláthatná. Csapzott és árnyéktalan,
Amerre megy, fény tapad hozzá, beeszi magát az irháig.
Legkésőbb tízéves korára már rejteni kell éjszakára.
Kilökve a sötétségből, hálóinge alatt lobban gyufatűz,
gázláng, hajlataiban villan kocsmaajtó rése.

Kijár a többiekkel vonatokat lesni a falu szélére,
hogy rá is visítson a mozdony, mint ismeretlen
nyelv dühe; gyávatérdként remegjen előtte a határ,
csavarja orrát a fekete kiszefüst.
De ő nem dobál sármarkot az ablakokra,
sódert a kerekek közé. Ha fel is emel
egy-egy kavicsot a földről, az rögtön dióbéllé változik
összezárt tenyerében. Visszaejti, újra kő.
Mikor őt küldik a fára fészket fosztani,
vacogva mászik a koronáig. Nem a magasságtól fél,
hanem a magasság alatti mélységtől, az egyensúlytól,
hogy, ha egyszer rátalál, nem mer zuhanni többé.
Lassan kúszik egyre feljebb, higanyban a hőemelkedés.
Félúton a tojások megrepednek a láztól.
Mire felér, már kirepült a raj.

Ha mezítláb rozsdás szögbe, üvegszilánkba lép
az árokparton, ijedtében a felhőkig ugrik.
Ott duzzog, amíg eláll a vérzés.
Csak estefelé kerül elő. Vörös utána az ég alja.
Még minden hibája szándékos,
lassan tanul csak meg véletlen mozdulatokat tenni.
De, ha tollhoz kell érnie az első kopasztáskor,
a gerinc vonalán, a harmadik és a negyedik
háti csigolya között, a láthatatlan forradás alatt,
mint hangszál az ámen vagy a bazmeg előtt,
megfeszül egy elkötetlen ideg.
Az ingertől alig észrevehetően felszökik, majd visszahúz
a váll, mintha egy embernek mindegy lenne ez is.
Anatómiailag közömbös testemlék.
Mikor zúzát ér a fojtókés, már meg se rándul.