Kihirdették a Panodyssey harmadik pályázatának nyerteseit, akiket a Panodyssey két nagykövete, Deres Kornélia és Simon Márton választott ki. A nemzetközi program harmadik pályázatának nyertesei Biró Sára, Ráday Zsófia és a harmadik helyen megosztva Locker Dávid és Sandra-Tóth Renáta lettek, honourable mentions minősítést András Tamara, Bagdal Zoltán, Balogh Anett, Benkő Imola Orsolya, Endrey-Nagy Ágoston és Farkas B. Szabina kapott. Deres Kornélia laudációját itt találod, most pedig Simon Márton laudációját olvashatod.
A Panodyssey egy Franciaországból indult kezdeményezés, melynek fő célkitűzése egy közösségi oldal létrehozása: a felületen a felhasználóknak lehetőségük van saját szövegeik közvetlen publikálására és monetizálására. Arról, hogy hogyan működik a Panodyssey, hogy miért éri meg használni az íróknak és az olvasóknak is, ebben a cikkben írtunk alaposabban.
A Creative Room European Alliance konzorcium feladata, hogy a Panodysseyt Európa más részein is megismerjék. E nemzetközi program keretében több mint 9 európai ország különböző szervezetei működnek együtt. 2022 őszétől pedig, a Könyves Magazinnal szakmai partnerségben, Magyarországon is elindult a Panodyssey platform népszerűsítésére indított projekt.
Nem tudom, kinek milyen emlékezetes élményei vannak családi veszekedésekről.
Ez a kezdőmondat biztosítja, hogy ez az utolsó alkalom, hogy ilyesmire kértek föl engem.
Szóval nem tudom, vannak-e a jelenlévőknek konkrét emlékei arról, miken és miért vesztek össze családtagjaikkal, testvéreikkel, stb., van-e valami nagy sztorijuk arról, hogyan dobálták egymást azokkal a tányérokkal, amikről tíz perccel korábban még együtt eszegették a zserbót, és különösen, hogy mi volt a robbanáspont, a törés pillanata, a reccsenés, amely után borulni kényszerült az asztal, hogy egy amolyan valódi probléma volt-e, eladott házrész, kibukó alkoholizmus, eltitkolt tunéziai kéthét, be nem fizetett Casco, vagy valami vérbő, lehetetlen banalitás, valami marhaság, hogy hányban született a Lajos bácsiék legkisebb lánya, az Évike, vagy miért ad a papa sóssajtost a kutyának, ha már háromszor kértük, hogy ne, vagy esetleg, hogy mi a művészet.
Felteszem, kevéssé lesz meglepő, ha ezen a ponton azt mondom, nálunk a legutóbbi kapcsán volt az egyik legemlékezetesebb családi balhé.
Röviden összefoglalva: azt mondtam az egyik testvéremnek, hogy a konkrét szivárványszínű Buddhákat ábrázoló festmény, amit egy amatőr festő szomszédunk készített, az nem művészet.
Felteszem, szintén kevéssé lesz meglepő, ha elárulom, hogy erre a testvérem azt mondta, hogy szerinte de.
A veszekedés részleteitől megkímélnék mindenkit, legyen elég annyi, hogy azóta is kerüljük a témát, én pedig azóta is igyekszem megtanulni ezt a sokadik leckét arról, miszerint kérdezzek, és ne állítsak, érdeklődő legyek, ne ítélkező, nyitott, ne vonalas. Ne okoskodó, hanem türelmes, még olyankor is, ha a szóban forgó „műalkotástól” legszívesebben izzó kötőtűket szúrnék a szemeimbe (és akkor ez most nem Panodyssey lenne, hanem Pánödipusz).
Kis túlzással, ha nyitottság nincs, semmi nincs.
Ez annyira igaz, hogy az egyik legjobb szövegélményem életemben is ehhez kapcsolódik. Egyszer nem messze innen egy open mic-on kellett részt vennem, ahol az egyik résztvevő magas, tetovált, barátságtalan figura, kiállt és felolvasott valami irtózatos klapanciát konkrét felezőnyolcasban a hazaszeretetről – nem rosszból mondom, tényleg minden szótagja fájt a fülnek. Ő azért elmondta tisztességgel, aztán leült, bár a gyér tapsból érezhette, hogy ez most nem ment igazán nagyot. Fogta tehát, ivott két pálinkát és néhány felolvasóval később újra bekéredzkedett a körbe a mikrofonhoz. Meglepő módon ezúttal egy sokkal kevésbé kínos, bár még mindig elég közepes, már épp csak rímelő verset olvasott fel (a témára nem emlékszem). Valamivel nagyobb siker lett belőle. Emberünk – na, mit gondoltok – megint ivott két pálinkát, megint bekéredzkedett a mikrofonhoz pár felolvasóval később, és így tovább, legalább még háromszor, pálinka, vers, pálinka, vers. Egyre jobb szövegekkel, egyre nagyobb sikerrel. Az utolsónál ez a drága, sűrűn kivarrt, holtrészeg ember felolvasott egy csodálatos szabadverset, ami arról szólt, hogy a kislányával játszik kint a szigeten, fejen állnak, a homlokát csiklandozza a fű, a lábai között felhők úsznak.
Nem kellett hozzá más, hogy megtalálja ezt a versét a telefonban, csak sok visszajelzés, és úgy tíz feles pálinka.
Nekem pedig a nyitottsághoz, hogy csöndben ott kelljen ülnöm végig és hallgatnom kelljen, szó szerint nyitottságra legyek kényszerítve, ne pattanhassak fel az első verse közepén.
Miért mondtam el mindezt?
Nem tudom.
Azt viszont tudom, hogy amikor végigolvastam ezeket a mostani pályázatra beérkezett verseket a következők jutottak eszembe (nem ebben a sorrendben).
- A verspályázatok esetében – sok éves tapasztalatból mondom – általában olyanok az arányok, hogy nagyjából elharmadolható a beérkező anyag a „nem jó – egész jó – nagyon jó” mentén. Ez jelen pályázatnál kb. 15-25-60% körüli leosztásban volt, ami elképesztő.
- Érezhetően két mezőny futott együtt: egy nagyon erős „még épp nem profi”, és egy nagyon erős abszolút irodalmi szakmai színvonalú réteg.
- Gyakorlatilag annyi jó szöveget kaptunk, hogy csak a shortlistről bárki megnyerhetett volna egy átlagos pályázatot.
- Összességében messze ez a legszínvonalasabb verspályázat, amit eddigi életemben zsűriztem.
Ami egészen zavarba is hozott. Megtisztelő ez a bizalom. És ezt nem udvariasságból mondom, sokkal inkább megszeppenve a felelősségtől, amit ritkán érzek ilyen tisztán. Mert ez ilyenkor üt.
Lévén Hannos Gábor térré lassított, disztópikus genezise ugyanannyira helyezett kéne legyen, mint Hegymegi Flóra sötétben tapogatózó genealógiai tétovázásai (mindkettő mennyire erős). Csoboth Dorka szénszálközömbösségű, posztneoavantgárd mondatkonstrukciója? Farkas B. Szabina könnyed depressziója? És Reményi Diána, aki egy teljesen külön kérdés, és olyan lendülete van a versének, hogy bármikor agyoncsap, mint egy rád zuhanó hétfő.
Mindegyik hang érvényes, mindenki saját teret követel, mindenki jól szól, ha meg-megbicsaklik is még. Mind megérdemelnének egy dobogós helyet.
Ahogy megérdemelne az én három kiemeltem is, András Tamara, Balogh Anett és Endrey-Nagy Ágoston is.
Mert András Tamara hosszúverse mindent tud, amit egy márványtömbtől várhatunk: eleganciát, klasszikát, titokzatosságot és halált. Ráadásnak mindezt egy lenyűgöző kompozícióban, mint két szárny fesztávja egy darab papírra leírva, olyan szabatosan.
Ezzel szemben Balogh Anett verse rövid és abszurd, egészen másfajta feszültségeket mozgat, már-már egyenesen vicces. Amikor a végére értem, vettem egy nagy levegőt, hogy nem tette tönkre az önbizalmam hetekre egy ugyanilyen jól összerakott, ugyanennyire ravasz és könnyedén reflektált, csak hatszor ilyen hosszú verssel.
Endrey-Nagy Ágoston Varjúvihar című verse pedig – érzésem szerint – konkrét nagyvers-határon billeg, széttartásos mestermunka, gyönyörű képekkel, nagy futamokkal, hosszú távon is emlékezetes zárlattal. Kizárólag azért nem törtem érte lándzsát, hogy helyezett legyen, mert egy hajszálnyira mindig, most is, túlontúl fegyelmezett.
Így jutottunk el a díjazottakig.
Sandra T. Renáta az a fajta tehetség, amit én a legjobban szeretek: szabálytalan. Ösztönös. A maga nemében még kiforratlan, holott azt sem látni, mi lesz, ha egyszer kiforr.
Tördelni például nem tud. Csinál egy felsorolást, legyél vele boldog. És időnként még megenged magának egy-egy botrányosan kedves sort, már-már gyerekversesen barátságosat. Csak nézel, hogy ezt miért. Közben viszont olyan eredeti, hogy nem egyszer Éluard vagy Tolnai Ottó vagy Hervay Gizella vagy Ladik Katalin legszebb villanásait juttatja eszedbe, és joggal. Par excellence költészetet csinál, mintha egy nagy, egy óriási, egy hegynyi méretű láthatatlan citrom kesernyésen illatos héját reszelné a tenyeredbe. Hihetetlenül elegánsan adja tudtodra, hogy ott van az a citrom, igen, nem hivalkodik, nem melldönget. És nem tudom, mitől szívszakasztó, ez a lényeg, hogy nem tudom megmondani, miért vág engem 39 éves heteró fehér férfit telibe gyomorba, egy ilyen, nem is túl jó mondat, hogy „Ugyanitt sosem használt tiara eladó”, miért érzem Sandra T. Renáta verseiben az erőt, mi az az erő, amit érzek bennük. Pedig félelmetesen nagy erő van bennük, igenis ott van. Ha csak egy nagyon picit szervezettebb ennél, ezt a mait, meggyőződésem, ő nyeri meg. De egy ilyen mezőnyben a megosztott harmadik hely is gyönyörű.
Ráday Zsófia verse, ha már az imént mestermunkát emlegettem: mestermunka.
Viszont mégiscsak itt ez a nagyszerű vers, az Embercsinálók, ami olyan magától értetődő könnyedséggel talál magának saját nyelvet, helyet, teret, irányt, hogy az olvasó csak kapkodja a fejét, hogy miről is maradt le pontosan, honnan jön a hang, mi ez a kiérlelt szenvtelenség, kié ez a feltűnően jó ízléssel összerakott kompozíció. Miért ezt és miért így mondja? És miért erről? Már persze, értem, ha kell, akkor értem, tényleg, csak azt nem tudtam, hogy ez egy evidencia, holott láthatóan, ebben a fénytörésben, amibe Ráday Zsófia megszólalása helyezi, az. Mágikus realizmus versben. „Az első perctől kezdve tud beszélni”, így a vers, és ezt a szerzőről is elmondhatjuk. Lenyűgöző sűrűség. Sebrozsda. Vércsipa. Én személy szerint gyűlölöm a neologizmusokat, de ezek sajnos tényleg csodálatosak.
És az atmoszféra, ami egyszerre ismerős és saját, otthonos és ellenséges.
Kormos István jutna eszembe róla, talán. Szécsi Margit, távolabbról Anne Carson. Macondóban találnak egy reggelen, ha jól emlékszem, egy csontsovány férfit a fára fölakasztva a lábánál, hátán szárnyak. Most már, ebből a versből megtudhatjuk azt is, hol és mikor születik. Ha az utolsó szakaszra nem fullad ki egy picit a lendület, nem lanyhul a figyelem, ő nyeri. De az most mindegy. Egy fontos költői indulás kiemelt dokumentuma ez a vers tőlünk függetlenül is, vitán felül és mindenféleképpen.
A nyertes és a shortlistes versek hamarosan olvashatók lesznek a Könyves Magazin Panodyssey-aloldalán.
Fotó: Valuska Gábor