Nagy M. Anna: Egy nap töredéke [Panodyssey]

Második alkalommal rendezték meg idén a Panodyssey és a Könyves Magazin közös írói pályázatát, amelyre 166 pályamunka érkezett. Közülük választotta ki a győzteseket Borda Réka és Kiss Tibor Noé. A Séta terekben, történetekben címmel meghirdetett pályázatra a tematikát továbbgondoló, arra reflektáló rövid prózai műveket vártak. Az első három helyezett pályamunkát itt, itt és itt találod, Borda Réka laudációját itt, Kiss Tibor Noéét pedig itt tudod elolvasni. A továbbiakban a shortlistes prózákat osztjuk meg a Könyves Magazinon.

Nagy M. Anna: Egy nap töredéke

Pár napja a vállalati tréningen valaki azt kérdezte, mitől félek a legjobban. Anyám halálhírétől. Úgy érti, az anyja halálától? Nem, a hírétől jobban. Amitől félünk, az bekövetkezik, mondják, de nem így van, akkor is bekövetkezik, ha nem félünk. Sok kisebb félelmem van, elhagyom a pénztárcám, felkapcsolom a konyhában a világítást, ami hirtelen kivágja a biztosítékot, vagy egy macska holtteste fekete, alaktalan foltként az út közepén, amikor hazafelé sietek. 

Ezek a dolgok ritkán esnek meg, és előtte sosem félek.

Tegnap kedvetlen voltam, elhatároztam, teszek egy hosszabb sétát. Beszívtam a kutyák szőréről felszedegetett napfényt, lelassítottam a rendszert, és kezdtem magam jobban érezni. Leültem a közeli parkban elszívni egy cigarettát. Nem volt nálam semmi a dohányon és a kulcsaimon kívül. Legalább nem tudnak kirabolni, gondoltam. Unalmas, érdektelen arcú kamaszok ültek a szomszéd padon, mindegyik homlokán a bánat vonalait láttam. Ők is bámultak egy darabig, aztán a piros pólós odajött tüzet kérni.

– Ismerem magát – szívott nagyot a sodort cigibe.

– De jó neked – mondtam minden él nélkül, és egy pillanatra ránéztem.

– Maga angoltanár.

– Úgy nézek ki? – kérdeztem. Biztos voltam benne, most lát először.

– A nővérem kinn él. Takarít. A szeme sarkából rám nézett.

Egy ideig tényleg nyelvet tanítottam, de nem angolt, hanem franciát. Egymásnak esve, harsogva röhögtek bele a késő délutánba. Amikor észrevették, hogy indulok, a piros pólós utánam kiáltott.

– Tanár úr, adjon már egy ezrest.

Kiülök egy kávéház teraszára, határoztam el, és nem gondolok semmire. Aztán eszembe jutott, hogy nincs nálam pénz. Feszélyez, amikor mindenki tart valahová, megokolható, igazolható, és magától értetődő módon. Hogy alantas oka van a sietségnek, azt csak légszomjas, nehéz szívvel tudom elfogadni. Olyan is történik, hogy valakit meglátok, aki nem megy sehová, de a tekintetem rákényszeríti, mintha az én kedvemért indulna el egy nehezen indokolható cél felé, de a járása elárulja a bizonytalanságát, fél, hogy lelepleződik, nem mer megállni, mert az önmagában hordozná azt a céltalanságot, amitől a legjobban fél.

Nem tudom lehetséges-e egy várost jobban szeretni, mint egy embert.

Amikor egyetemre jártam, olvastam a regényt, ahol azért végeznek ki valakit, mert nem sír az anyja temetésén. A regény főszereplőjét senkihez sem fűzik érzelmek, csak a városhoz, amelyben él. Az én képzeletemben a város olyan valóság, ahol önkéntelen és gőgös szereplők tartják izgalomban képzeletbeli és valóságos közönségüket anélkül, hogy megértenének bármit abból a hatásból, amit a gyors léptű de lassú életű lakókra tesznek, amikor könnyelműen rájuk hárítják a felelősséget mindenért.

A város legszebb hídjához értem, kicsit megálltam, mert olyan valóságosnak éreztem magam. Emberi arcokra keményedett megereszkedett szájzugok és orrnyergek görbe és dühös vonalán át haladtam, amely valahogy mégis elviselte az ellentmondást önmaga keménysége és egy önkéntelenül kisimult mosoly között. Meg akartam állítani a testek túlságos és intim sodródását, éket vertem a járókelők közé és lebámultam a lassan hömpölygő vízre. Félmeztelen karokba, formátlan térdkalácsokba, néhány elfojtott szitkozódásba ütköztem, de nem törődtem vele.

Előkotortam a dohányomat, de amikor gyufát keresgéltem, felfedeztem, nincsenek meg a kulcsaim. Tekintélyes kulcstartóm van színezüstből, vastag tigrisfejjel, amit anyámtól kaptam, de nem emlékszem, milyen alkalomból. Nyirkos bizsergést éreztem, és azonnal visszaestem az élhetetlen valóságba. Elfogott a döbbenet, az emberek céltalan, ádáz módon állták el az utamat.

Visszafutottam a parkba, ahol nemrég a cigarettát szívtam, és kétségbeesve állapítottam meg, nincs ott. Lüktetett a halántékom és kiszáradt a szám. A piros pólós zsebre tett kézzel megállt előttem.

– Ezt keresed?

– Igen – ziháltam, és a kulcsaim után nyúltam, de elrántotta a kezét. Odakaptam megint, de hátrébb lépett.

– Most szórakozol? – kaptam föl a vizet. Észrevettem, hogy a másik három is ott van, nem mentek ezek sehová, csak árnyékba húzódtak.

– Frankón haver. Meg kéne érte dolgozni – mondta.

Egészen távol, valamelyik ablakból a Traviata szólt.

Szerettem volna egy tájból kiragadott részlet után eredni, a nap jelentéktelen töredéke után kutatni, hogy megnyugodhassak. A piros pólós eljött velem hazáig, még mindig nála volt a kulcsom, a másik három meg a biciklijét tolta jóval hátrébb. Ő nyitotta ki a bejárati ajtót, de nem jött be. Húszast kért a kulcsokért, különben le kell cserélni az egész szakramentumot zárastól, kulcsostól, mindenestől. Bementem a lakásba, hirtelenjében nem tudtam, mihez kezdjek, aztán a konyhában kötöttem ki, felhajtottam a reggeli kávé maradékát, és azon gondolkodtam, mit kellene tenni. Mire visszamentem a bejárati ajtóhoz megmondani, hogy nem tudok pénzt adni, már a másik három is ott volt.

– Hagyjatok békén – kértem őket.

– Mégis, mennyit akartál holnap adni? – kérdezte a piros pólós, és annyira közel jött, hogy éreztem a lehelete melegét.

Eszembe jutott, felhívhatnám anyámat a pénz miatt. Nincs mobiltelefonom, csak egy régi vezetékes, azt is egy hete kapcsolták vissza.

– Anyádat szórakozol velünk, adj valamennyit, aztán elhúzunk – mondta.

Bement a konyhába, hallottam, ahogy nyitogatja a hűtő ajtaját, de nem volt erőm semmihez.

– Az egész lakásod egy elcseszett roncsderbi – kiabált ki a konyhából.

Ekkor megszólalt a telefon. Ez lesz a fordulópont, gondoltam. Fel akartam venni, de a piros pólós megelőzött.

– Hali – szólt bele a telefonba. Egy darabig tartotta a kagylót, aztán letette anélkül, hogy mondott volna valamit. – Adjon valaki egy kurva kést – minden szóra erős nyomatékot tett.

Valamelyik elkezdett keresgélni a konyhaszekrény fiókjában kés után, és odaadta a piros pólósnak. Szétfeszítette a kulcstartó karikáját, levette róla a ezüst tigrisfejet, és zsebre tette. Szedelőzködni kezdtek, a piros pólós megigazította a baseball sapkát a fején, és elindultak.– Ki telefonált? – kérdeztem. – Senki.

– Mégis, mit mondtak?

– Azt, hogy ma reggel meghalt az anyád.