Amikor kihirdették a Panodyssey harmadik pályázatának nyerteseit, a Panodyssey két nagykövete, Deres Kornélia és Simon Márton is megerősítette a laudációjában, mennyire erős volt a mezőny - ezért nem is tíz, hanem 19 névből állt a shortlist. A következőkben a díjazottak és a shortlistesek pályamunkáit mutatjuk be a Könyves Magazinon.
Hannos Gábor: a kivonulás maszkabálja
Egy: tajtékos vidék
a mészkő hegység meredélye
belehasít az itt élők
(szegény, gyámoltalan nyomorultak)
szépséges szép napjaiba
ez itt a mindenki földje
lábam előtt terül el
a látóhatárt rojtozza
keletkezünk: lassan, komótosan
puha gátlásaink karneválját
mocskos érzelmek csápos
nyálkás szörnyetege
felzabálja itt, a tél derekán
Kettő: átalakulás
mellettem egy csapodár
fenyőcsemete nyúlik le
a kicsi, ködlepte bányaszirt alá
beleírja múltját a hiány tereibe
egy elemelt közegben
nyelveink együvé lesznek
és mondja nekem (nekünk?)
édent lát itt, a holt titánok
csontjai között (vagy legalább
annak lehetőségét) – keletkezünk
Három: mi
„Magunkra gondolok - a szívre, a gyomorra.
Nem a haláltól félek, féltelek.”1
mondják a régiek, a bölcsek
okosságaik nyomát tízezer
írt történelmek hada sem
szálazza ki abból, amik vagyunk
(ha azok vagyunk egyáltalán)
és amivé keletkezünk
Négy: a csalogány éneke
bent az erdő, kint holt énekek
várnak, szólongatnak
a visszaemlékezés rétegeiből
a fák között pedig sártenger
mossa el a fényt, és annak
minden származékát
mintha egy új világ kapuit
döngetné, melynek vére
átmossa anyaföldünk
összes kis zegét, zugát
milyen mohalepte sírkövek(?)
milyen rozsdaette gyárépületek(?)
milyen szúrágta favityillók(?)
mesélnek a széthulló gyarmatról
ami volt, ide tér vissza
míg mi csak keletkezünk
Öt: fémforgács
bent, a sötétben várost látok
„és byzantium egyre csak épül…”
áll a fenyőbe vésve, mint
egy valaha volt törzsi
társadalom szakrális éneke
őselemek hordják egymásra
idők maradékat: a szél voltat
a víz a mostot, a tűz a leszt
a földben pedig formát lelnek
csúnyácskát, de letaglózót
az épületek fölém hajolnak
szalutálva egy fenn járó istenség
elnyűtt emlékképe előtt
a lakosok pedig eljárják
ősi táncaikat a jóért
(az idősek feje a porban,
az ifjak hálát és békét keresnek
szigorú egymagukban)
és valóban…
byzantium egyre csak épül
gyászaink táptalaján, de
ebben a gyászban is
csak keletkezünk
Hat: salétrom
megered az eső
hullámossá dagasztja a teret
völgyekben mossa át
önazonosságunk koszos részleteit
és amikor betekintek
mélyen a hegy alá
egy szempár mered vissza
tekintetét a tűlevelek szitálják
az ébenfekete onixgyöngyök
felett két fehér szaruserleg
ágasbogas hálózata mozdul
és kitör a völgyből a dám
bömbölése elégiával
duzzasztja fel a szikföldet:
mészhordaléka peregni kezd
a talpam alól, így
önként vetem magam
a sötét szakadékba
(hát így keletkezünk?)
Hét: in memoriam
sosem szóltam igazat
vagy legalábbis
szeretném ezt hinni
és szeretnék
így keletkezni
Nyolc: a vér története
a vérről zengik majd
keserű ódáikat
halálhörgéseink
a vég óráiban
ezen a helyen, ebben
a nedves, penészlepte
kis odúban, ahol
a sötétség a földet éri
és ahol utolsó perceimet
egyedül töltöm, mert
a halál magányos műfaj
sem a mértéktartás, sem
kegyes hazugságok nem
hatolnak le ide, de érzem
hogy felettem, a föld színén
ahonnan a fény megkezdte
hódító útját, megnyílnak
a pokol tárnái, az emberek
odasereglenek, hogy lássák
mindazokat a szerencsétleneket
akik ők is lenni akartak
de nem volt hozzá merszük
ezek lennének keletkezésünk
porlepte feltételei?
Kilenc: hitharc
ím a kivonulás maszkabálja
hogy nem borult virágba
a távozás hűlt helye
hogy nem fakaszt könnyet
azokból, akik maradtak
hogy mélységes mély
az apátia szent kútja
hogy a végén minden
elkezdődik, és helyre
áll a rend, amit
mindig is ismertünk
ez keletkezésünk
körmönfont hazugsága
„Először nézel a mi éjszakánkba.”2
1 Vas István: Rapszódia egy őszi kertben
2 Pilinszky János: Senkiföldjén