Hannos Gábor: a kivonulás maszkabálja
Könyves Magazin

Hannos Gábor: a kivonulás maszkabálja

panodyssey pályázat shortlist hannos_gábor a_kivonulás_maszkabálja

Amikor kihirdették a Panodyssey harmadik pályázatának nyerteseit, a Panodyssey két nagykövete, Deres Kornélia és Simon Márton is megerősítette a laudációjában, mennyire erős volt a mezőny - ezért nem is tíz, hanem 19 névből állt a shortlist. A következőkben a díjazottak és a shortlistesek pályamunkáit mutatjuk be a Könyves Magazinon.

Hannos Gábor: a kivonulás maszkabálja

Egy: tajtékos vidék

a mészkő hegység meredélye

belehasít az itt élők

(szegény, gyámoltalan nyomorultak)

szépséges szép napjaiba

ez itt a mindenki földje

lábam előtt terül el

a látóhatárt rojtozza

keletkezünk: lassan, komótosan

puha gátlásaink karneválját

mocskos érzelmek csápos

nyálkás szörnyetege

felzabálja itt, a tél derekán

Kettő: átalakulás

mellettem egy csapodár

fenyőcsemete nyúlik le

a kicsi, ködlepte bányaszirt alá

beleírja múltját a hiány tereibe

egy elemelt közegben

nyelveink együvé lesznek

és mondja nekem (nekünk?)

édent lát itt, a holt titánok

csontjai között (vagy legalább

annak lehetőségét) – keletkezünk

Három: mi

„Magunkra gondolok - a szívre, a gyomorra.

Nem a haláltól félek, féltelek.”1

mondják a régiek, a bölcsek

okosságaik nyomát tízezer

írt történelmek hada sem

szálazza ki abból, amik vagyunk

(ha azok vagyunk egyáltalán)

és amivé keletkezünk

Négy: a csalogány éneke

bent az erdő, kint holt énekek

várnak, szólongatnak

a visszaemlékezés rétegeiből

a fák között pedig sártenger

mossa el a fényt, és annak

minden származékát

mintha egy új világ kapuit

döngetné, melynek vére

átmossa anyaföldünk

összes kis zegét, zugát

milyen mohalepte sírkövek(?)

milyen rozsdaette gyárépületek(?)

milyen szúrágta favityillók(?)

mesélnek a széthulló gyarmatról

ami volt, ide tér vissza

míg mi csak keletkezünk

Öt: fémforgács

bent, a sötétben várost látok

„és byzantium egyre csak épül…”

áll a fenyőbe vésve, mint

egy valaha volt törzsi

társadalom szakrális éneke

őselemek hordják egymásra

idők maradékat: a szél voltat

a víz a mostot, a tűz a leszt

a földben pedig formát lelnek

csúnyácskát, de letaglózót

az épületek fölém hajolnak

szalutálva egy fenn járó istenség

elnyűtt emlékképe előtt

a lakosok pedig eljárják

ősi táncaikat a jóért

(az idősek feje a porban,

az ifjak hálát és békét keresnek

szigorú egymagukban)

és valóban…

byzantium egyre csak épül

gyászaink táptalaján, de

ebben a gyászban is

csak keletkezünk

Hat: salétrom

megered az eső

hullámossá dagasztja a teret

völgyekben mossa át

önazonosságunk koszos részleteit

és amikor betekintek

mélyen a hegy alá

egy szempár mered vissza

tekintetét a tűlevelek szitálják

az ébenfekete onixgyöngyök

felett két fehér szaruserleg

ágasbogas hálózata mozdul

és kitör a völgyből a dám

bömbölése elégiával

duzzasztja fel a szikföldet:

mészhordaléka peregni kezd

a talpam alól, így

önként vetem magam

a sötét szakadékba

(hát így keletkezünk?)

Hét: in memoriam

sosem szóltam igazat

vagy legalábbis

szeretném ezt hinni

és szeretnék

így keletkezni

Nyolc: a vér története

a vérről zengik majd

keserű ódáikat

halálhörgéseink

a vég óráiban

ezen a helyen, ebben

a nedves, penészlepte

kis odúban, ahol

a sötétség a földet éri

és ahol utolsó perceimet

egyedül töltöm, mert

a halál magányos műfaj

sem a mértéktartás, sem

kegyes hazugságok nem

hatolnak le ide, de érzem

hogy felettem, a föld színén

ahonnan a fény megkezdte

hódító útját, megnyílnak

a pokol tárnái, az emberek

odasereglenek, hogy lássák

mindazokat a szerencsétleneket

akik ők is lenni akartak

de nem volt hozzá merszük

ezek lennének keletkezésünk

porlepte feltételei?

Kilenc: hitharc

ím a kivonulás maszkabálja

hogy nem borult virágba

a távozás hűlt helye

hogy nem fakaszt könnyet

azokból, akik maradtak

hogy mélységes mély

az apátia szent kútja

hogy a végén minden

elkezdődik, és helyre

áll a rend, amit

mindig is ismertünk

ez keletkezésünk

körmönfont hazugsága

„Először nézel a mi éjszakánkba.”2

 

Vas István: Rapszódia egy őszi kertben
Pilinszky János: Senkiföldjén