Endrey-Nagy Ágoston: Amiről nem / Füzek / Varjúvihar
Könyves Magazin

Endrey-Nagy Ágoston: Amiről nem / Füzek / Varjúvihar

pandyssey pályázat endrey-nagy_ágoston amiről_nem füzek varjúvihar shortlist

Amikor kihirdették a Panodyssey harmadik pályázatának nyerteseit, a Panodyssey két nagykövete, Deres Kornélia és Simon Márton is megerősítette a laudációjában, mennyire erős volt a mezőny - ezért nem is tíz, hanem 19 névből állt a shortlist. A következőkben a díjazottak és a shortlistesek pályamunkáit mutatjuk be a Könyves Magazinon.

Endrey-Nagy Ágoston: Amiről nem

Nem volt mondanivalója a klinika mennyezetének.
Fehér volt, mint egy énekes hattyú tolla,
mint egy csomag fénymásolópapír:
dolgok, amik önmagukban semmit nem jelentenek.
Az altatásban kémiai sötét lesz, különben a beázott
plafon és a lámpák átderengenének a szemhéjon
és kivehető lenne a hiány, a feladat e derengés
feltöltése, elmosása teljes feketeséggel. Azt mondta anyám, 
alig emlékezett bármire utána, a műtétből semmire, 
teljes csendben, részvét és ítélet nélküli csendben 
dolgoztak benne. Annak sem volt hangja, nem is lehetett, 
ahogy kikaparták belőle a sejtcsomót, a testvéremet. 
Utána apám hazavezetett vele a behavazott fehérvári 
utakon, nem volt mit mondania neki. Otthon anyám húst 
kockázott, sokáig bajlódott egy zsíros hártyacsomóval, 
de leszedte, bekotorta a kukába.

Szavaim jelentés nélküliek; nem áll rendelkezésemre olyan, 
amivel bármit hatékonyan fel- vagy kitölthetnék. Inkább 
hagyom beszélni, kell is, megy is neki. Amikor egy késő este 
előjelek nélkül beszélni kezdett az abortuszáról az előkertben, 
annyira zavarba hozott, mintha nem huszonötéve történt volna, 
de a sötét meggátolta bennem a hiány képződését.

Anyám szavai feketék és puhák, mint az álomtalan alvás.
Az én szavaim fehérek, ürességük nyilvánvaló. Kémiai 
sötétbe bújnék előlük. Bár mindenki hozzájuthatna
a kémiai sötét megváltásához. Mert anélkül minden, 
mint a január: üres, átlátható, és kegyetlenül fényes, 
mint a sejtek szakadása.



Endrey-Nagy Ágoston: Füzek

Kedd van, éles fényű téli dél.
Láttam egy mandarinrécét a Feneketlen-tavon.
Aztán egy molesztálást, de azt túlparton. 
Nyálcsíkjával babrál a fűz, arcomon vízfény
csillog. A túlparton, messze tőlem annyi 
minden nem történik, amennyi történhetett 
volna, inkább bámulom tovább a kacsát.
Nincs miért mentegetőzni. Nem bűnbánatból
írom ezt a verset, csak nem akartam elengedni, 
hogy nyálcsíkjával babrál a fűz.

Infantilis, néma fák, szakadjon rátok tiszta hó.

***

A sírás peremvidékén csapzott hajú nő kapkodja 
lélegzetét. A figyelmen kívüli régiók felelősségen 
kívüliek. Távcsőben habzó szájú, csatakos őz, 
szemében fekete örvények kavarognak. 

Egy flórát megalázhat a növénytan, egy park kitaposott 
ágyása újraültethető, a nyomokat betemetheti a hó, 
de lesznek hegek, amik megmaradnak, mint a szégyen, 
mint köröm alatt az idegen bőr. Az addig bevált útvonalakat 
kerülni kell, hagyni, hogy befussák a gyomok.

***

Leülök egy padra, nézem a füzeken 
ugráló őszapókat. Még nem fagyott be a tó. 
Minek ennyi erőt beleölni abba, amihez közöm 
sincs? Most úgyis az a fontos, hogy felteljenek a nyomok, 
hogy szakadjon végre tiszta hó a parki fákra.

 

Endrey-Nagy Ágoston: Varjúvihar

„Jóval azután, hogy felhagytam vele, hogy értelmet tulajdonítsak
bárminek, csak egy hang vagyok 
valakivel benne. (...)
Jóval azután, hogy felhagytam vele, 
a sirályok és varjak még folytatják az ablakom alatt.”

Kayla Czaga: Dal

Körbenőtték gyerekkorom a jegenyék, 
könnyen kezelhetővé tették és behatárolhatóvá. 
Miattuk emlékezni is egyszerű, ha laktanyák, tavak, 
lakótelepek szélén meglátom kandelábereiket.
Egyszerű, nem könnyű; már törzseik másik,
csupasz kérgű oldalán vagyok. 

Azt mondják, a felnövés napfényes időktől 
fagymarta arcélek és hunyorgó januári vasárnapok, 
észak felé történik. De sötétben születtem, az első tíz
telem csupa tűzifátlan vacogás volt. Máj- és zúzaszagú 
vasárnapok neveltek, nem maradtam hűséges hozzájuk.
Délre indultam hát; abból tudtam, jófelé tartok, hogy 
a jegenyék helyét hamisciprusok, gránátalmafák vették át
és rémisztően kék víz, közepesen fehér homok. 

A megnyúzott jegenyékre ősztől tavaszig varjak járnak 
éjszakázni jajongó hordákban, nagyapám mutatta. 
Néha egészen elsötétítik az eget. Néha nemtörődöm, 
fekete villámok. Néha hatalmas varjúörvénnyé gyűlnek.

***

Aki éjjel a szülőfalujában sétál, és nem gondol semmire,
ha a világítófehér loncfürtök mellé ér, annak szíve üres,
az megérkezett valahová. Hogy összeasztak az óvónői, 
hogy besüppedtek a házak és az arcok. Hogy világít a lonc. 
És ezek semmit nem jelentenek. Kivágták a jegenyéket
a határban. Egy hét és vissza kell indulni délre. 

Sebes ujjaim között kagylópor,
arcomat marja a reptéri hajnal. 

***

Itt könnyű lakni. Szikkadt lejtőkön, kacskaringó utakon
gurul a tekintet a rémisztően kék tengerig. Kis öbölhöz 
járok le napos időben, ritka tevékeny vagyok, laptopról 
dolgozom, olvasok, megsimogatom az odatévedő kutyákat. 
Viharban nem megyek az öbölig. Megállok egy dombon, 
vagy lesétálok a fövenyre, homokot szór arcomba a szél.

Álmaim gránátalmafák, reggelente szétfeszítem 
a gyümölcsöket, kikotrom a vérpiros magokat. 
Nagyapámra gondolva figyelmetlen leszek, 
beleharapok a keserű, fehér, szivacsos anyagba is.
Összehúzza a szám az emlékezés. 

***

Korán sötétedik, rágnak a fáradhatatlan fogsorok.
Alattomos dagály, az öbölzug megtelik fekete zúgással. 
Remélem, nem nyugszik meg reggelig, elvész a békéhez
vezető út. Vesszen is el az út, ami idáig vezetett, teljenek 
meg füsttel a légifolyosók. Nem a magasság és mélység 
kap figyelmet, hanem a kettő között türemkedő mészfalak,
az elbeszélhetetlen sötétség tanúi, felületeik tanulsága. 
Gunnyasztanak sötétben bazaltszín madarak.

***

Vihar után soká telik összekapnia magát a partnak; 
végig púpos tengeriszemét-sáv, hínár, kifordult medúzák,
keresgélő sirályok. Varjú ereszkedik közéjük. Aztán még egy. 
A rikongás idevonzotta őket a városból, negyedóra alatt 
kicserélődik a tisztogatócsoport, ellepik a varjak a száradó partot.

Gránátalmával a kezemben figyelem őket egy órája, 
amikor jön egy strandkarbantartó, felriasztja a madarakat. 
Nehezen kapnak szárnyra, könnyen emelkednek, 
összegyűlnek fent, felhő a nap elé. 
És örvényleni kezdenek, és jajongani, 
hatalmas, kegyetlenül szép varjúvihar.

***

Visszajöttem egy hétre, jegenyét ültetek a sírhoz. 
A gyásznak nincs, a halálnak van színe. Mindegyik 
az övé. Milyen egyszerű, milyen könnyű. Tüdőm kitágul, 
mint egy tavaszi pályaudvar. Varjúdög tollai között szél matat, 
nem talál semmit, továbbáll.