Fotó: Valuska Gábor
Hazatérés című novellájából film készült 1945 címmel. Hogy élte meg a film sikerét? Megvalósult, amit papírra vetett?
Tudomásul kell venni, hogy a film egy másik médium, mint az irodalom. Nem száz százalékig ugyanaz jelenik meg a vásznon, mint amit leírtál, még akkor sem, ha a forgatókönyvírásban is közreműködik az ember. Végig benne voltam a folyamatban, és elégedett voltam azzal, ami megszületett.
Az Európa szimfónia a megfilmesített elbeszéléséhez hasonlóan 1945-ről is szól. Milyen érzelmi kötődése van ehhez a korhoz és Erdélyhez?
A második világháború utáni korszak mindig is nagyon vonzott. Amikor elkezdtem írni, és a rá következő két évtizedben, azt láttam, hogy az irodalomban kevesen érintették a vészkorszak témáját. A vészkorszak utáni túlélő zsidóság léthelyzetéről, interakcióiról, élményeiről a magyar társadalomban alig-alig jelent meg valami. Azok az írók, akik nálam egy nemzedékkel idősebbek voltak, és családi szálakkal kötődtek ehhez az élményanyaghoz, szőrmentén kezelték a témát, vagy éppen a hiányról, távolságtartásról írtak. Szerettem volna ezt az élményanyagot megformálni, és volt is valamiféle szociokulturális ismeretem, amit használni tudtam az írásokban, hasonlóan a diktatúra tapasztalatához. A határon túli magyarsággal kapcsolatban pedig valamiféle kisebbségi tudatból eredő szolidaritás működött bennem. Utazgattam is egy keveset, személyes kapcsolatom is akadt, főleg erdélyiekkel, és egy kevés korábbi dél-erdélyi rokonságom is volt.
Egy interjúban azt mondta, Kolozsváron létezik egyfajta "szubkultúra", valami megfoghatatlan réteg, amely saját kódok szerint működik. Mi érintette meg a kolozsvári magyar kisebbség világában?
Ha hall az ember erdélyi magyar kultúrában ismerős, idősebb generációhoz tartozókat beszélgetni a közelmúltról, más nevek, más események és történelmi csomópontok jelennek meg a disputa során, mintha hazai értelmiségiekkel beszélgetnénk. Egyszerűen azért, mert Erdélynek volt és van egy sajátos belső kultúrája saját referenciákkal, saját klasszikusokkal, saját intézményekkel és intézménytörténetekkel, például egyetem-beolvasztással, vezető professzorok öngyilkosságával, börtönbe vitt szellemi vezetőkkel, szorongatott írókkal, folyóiratokkal. Az ő referenciapontjaik sok esetben nem az anyaországi történelemhez, hanem a romániai és benne az erdélyi történelemhez kapcsolódnak. A beszélgetések mellett sokat kellett olvasnom, hogy meg tudjam teremteni a kolozsvári miliőt. Átérzek bizonyos lélekállapotokat, családi szituációkat, félelmeket. Hajtott a kíváncsiság, hogy egy más helyzetben hogyan működik a kisebbségi tudat, a vegyes család, milyen elhallgatások vannak, milyen helyzetben lehet egy román apával és magyar anyával felnövő gyerek, aki értelmiségivé válik, és próbál átlépni ezeken az etnikai különbségeken. A könyvben ott ez a furcsa kettősség András figurájában, aki a gyerekkorában valamiféle internacionalizmusban reméli áthidalni ezeket a differenciákat, anyja magyar kultúrájához is kötődik, lelkesedik az ’56-os magyar forradalomért, viszont amikor Németországban 1976-ban kinyit egy újságot, akkor a romániai híreket keresi.
A regényben a főszereplő erdélyi zenészek a disszidálásban keresik a jövőt, Nyugat-Berlinben látják a túlélést. Ugyanakkor az ottani egyetemista fiatalok egy jólétinek számító környezetben lázadnak. A történetben szereplő két párhuzamba állítható karakter, az erdélyi kisebbségben élő András és a német Peter, azonos módon diákmozgalmi tevékenységgel keresik magukat. Egyikük sincs jóban az apjával: különböző mértékben, de a zene mindkét esetben meghatározó a kapcsolatukban, mindketten titokban röplapokat terjesztenek, lázadnak. Míg András élete rendeződik, Peter sorsát miért alakította tragikusra?
Én nem látom őket ennyire hasonlónak. Két nagyon más élethelyzet. András diktatúrában, nem értelmiségi családból feltörekvő művész, akiből kirobban a tehetség, és a regény második felében megértjük, mi lehet ennek a tehetségnek az egyik fő forrása. Ráadásul az élethelyzete is az ambíciót szolgálja. A művészet az az univerzális nyelv, amely transzcendálja a román-magyar kettős identitását, áthidalja ezt a hasadékot. Nagyon más indíttatása van, mint annak az értelmiségi háttérből jövő, nyugat-berlini fiatalembernek, aki a szabadság világában nő föl. Mindkét fiú lázad: András a diktatúra elnyomása és a Securitate vegzatúrája ellen egy félig káder családban, a másik pedig a világháború utáni jóléti társadalom igazságtalanságai ellen. Peter azonban radikális irányba, a terrorista mozgalom felé tapogatózik, sok tekintetben megtévesztve és illúziókat kergetve. Azt hiszi, hogy radikális módszerekkel és radikális újítással meghaladható a kapitalista világ.
Vonzott, hogy ezt a nyugat-berlini miliőt is ábrázoljam a maga polgári világával, amely körbe van zárva a kelet-német kommunista uralom fenyegetésével, és azt, ahogyan a ’68-as kommunába tartozó fiatalember élete, intellektuális kíváncsisága elfajul. Továbbá mindkét fiú családtörténetében lappang egy titok, aminek következtében éles fordulat következik be az életükben. Közép-Európában még ma is előbuknak csontvázak a szekrényből, a családok életében még mindig akadnak szégyellt dolgok, traumák, amiket elhallgatnak a következő nemzedékek elől. Emiatt konfliktusba kerülnek a nemzedékek egymással, mert a titkok roncsolnak, és olyan életfordulatokat idézhetnek elő a következő nemzedékben, amelyek esetleg nem következnének be, ha lenne önkritika, önreflexió. Ha a mindenkori szülők nemzedéke úgy tudna viszonyulni a saját élettörténetéhez, tévedéseihez, ballépéseihez, hogy az utódok ne feszítő titkokat örököljenek. A német fiú tragikus sorsára visszatérve, van egy másik titok, a személyiség titka. Sose tudjuk, ki az, aki egy drámai életfordulatból megerősödve jön ki, és ki az, aki belepusztul.
Magában az Európa szimfónia zeneműben a történet szerint modern elemek keverednek klasszikus töredékekkel. Ahogy ezt András megjegyzi, szabálytalanságok fedezhetők fel benne, ami a regényben is uralkodó diszharmóniára utal.
Ahogy a szereplők háttértörténete kiderül, és titkaik feltárulnak a könyv második felében, megjelennek az összefüggések a derékba tört kolozsvári és nyugat-berlini életek és családok között. A zeneműben is megmutatkozik a 20. század második felének széttöredezett valósága. Wilhelm Kerr zeneszerzőben ott az igény, hogy visszanyúljon a klasszikus zenei hagyományhoz, próbáljon meg valamilyen harmóniát beépíteni egyébként diszharmonikus, schönbergi iskolázottságú zeneművébe. Rímel a történetre, hogy a harmóniából valami újrateremthető, de a harmónia egészében mégsem állítható helyre. A szimfónia a berlini filharmónia főzeneigazgatójának saját műveként el is hangzik a regény második felében, párbeszédbe hozva ezzel a zeneművet és az elbeszélést.
Maia, András szerelme más férfitól vár gyermeket, mikor újra egymásra találnak, és Maia édesapját is munkatáborba vitték el, akárcsak Enikőét. A múlt ismétli önmagát?
Vannak az ember leszármazottainak életében sorsismétlések. Események, melyek egyszer már lezajlottak, és motívumok, amelyek furcsa módon újra megjelennek. Egy ember által átélt helyzet nagyon sokszor a gyermeke életében is bekövetkezik. Nézőpont kérdése, hogy lélektani sajátosságnak, sorsszerűségnek, isteni figyelmeztetésnek vagy véletlennek tekintjük. Nem válaszolom meg a kérdést, én csak egyszerűen ábrázolni akartam. Az is jellemző, ki hogyan reagál erre az ismétlődésre. Sorsszerűnek tartjuk, vagy olyan mintázatnak, amit újraírhat a következő nemzedék, mert van választása, hogy esetleg másként reagáljon rá. Azt hiszem, az én nemzedékem már nem olyan lekezelően bánik ezekkel a jelenségekkel, mint az idősebb generáció, amely elhárította, vagy a gyengeség jelének tartotta az emberi lélekkel, a tudattalannal való foglalkozást.
Magyari Enikő, András édesanyja az egyik alappillére a regénynek. Hídként is funkcionál, hiszen ő a kapocs a fia és Gheorghe között, fia és az igazi apja között. Ugyanakkor pont ezekkel a dolgokkal szakítja szét a Kolozsváron élő családot. Már kezdetektől fogva szinte aknamunkát végez, a komolyzene, a német nyelv felé ő nyitja meg András útját, ezzel szemben viszont össze akarja tartani a családot. Ez az ellentétes karakter a legnagyobb áldozata a történetnek? Hiszen szülei az oroszok miatt haltak meg, férjével konfliktusba kerül, fia Berlinbe kerül.
Egy bonyolult hátterű családban gyakran kétfelé húznak a lovak, és itt nemcsak a román-magyar vegyesházasságra gondolok. Az Európa szimfónia a II. világháborúig visszanyúló traumatizált élettörténeteket ábrázol. Ezek hátterével nem biztos, hogy a szülők pontosan érzékelik, mi lenne jó az utódaiknak. Enikő egyszerre keresi a stabilitást, és akarna jobb sorsot szánni a fiának, mint ami neki jutott. Hallgat a múltról, az mégis megjelenik a fiával kapcsolatos gesztusaiban, választásaiban. Amikor férje ellenkezése dacára zenére taníttatja Andrást, nincs tudatában, hogy ezzel egy sorsfordulatot idéz majd elő. A zene önmagában érték Enikő számára, és egy kvalifikált életpálya lehetőségét kínálja, ahogy a némettanulás is. Mégis, a múlt feltárulásához vezető út lesz, tehát általános jelentősége mellett személyes szintű élettörténeti jelentést is nyer. Enikő megéri, hogy valami megvalósul a fia életében, ami az övében nem valósulhatott meg. A férje elleni lázadással pedig ő emancipálódik. Ez egy erős női szál a könyvben. Hosszú ideig párkapcsolati elnyomásban élő asszony, a diktatúra lojális alattvalója, ráadásul kisebbségi léthelyzetben egy román káder férj mellett, ugyanakkor van egy pont - a fia élete, sorsa -, amiért hajlandó kockáztatni. Szabadságot biztosít a fiának, akár azon a fájdalmas áron is, hogy nem tudhatja, találkoznak-e még. De ne legyünk igazságtalanok Gheorghéval szemben sem, akinek sorsa pártkáderként, családfőként egyaránt nagy ívet ír le, és az ő élete is kifordul a sarkaiból.
Hasonlóan a titkok ártalmas hatásaihoz, ugyancsak felveti az aktualitás kérdését a terrorcselekmények és a diktatúra jelenléte, hiszen a beszűkülő demokratikus lehetőségek megfigyeléséhez sem kell messzire mennünk. Célzottan van ilyen jellegű üzenete a könyvnek?
A történet az 1970-es években ér véget. Nincs direkt üzenet a mának. A radikális társadalom-újító kísérletek általában zsákutcába visznek, ez persze benne van a mai korban is. Az iszlám fundamentalizmus Európáig nyúló fenyegetésével élünk együtt. A terror mint eszköz, az elmúlt években ismét élő tapasztalattá vált. Ezek a félelmek beszivároghatnak a könyvbe, ahogy a frusztráció és a düh is, ami az embert mozgatja a környező politikai valósággal kapcsolatban, de ez olyan tudattalan folyamat, amire nem látok rá.
Ez a történet, még ha nem is szerelmes regény, de a szerelem a motorja. Ennyire az élet szerves része lenne a szerelem?
Ebben a történetben az egyik nemzedék életében félbeszakadó szerelem a következő nemzedék élettörténetében válik jelentőssé mint esély. Enikő másként dönt a saját életével kapcsolatban, mint a fia, aki törekszik arra, hogy Nyugat-Németországba emigráló magyar szerelme után menjen. Enikőnek persze kevesebb esélye volt, az ő szerelme fogolytáborban rekedt, ő pedig a hidegháború vasfüggönye mögött. Ami az egyik nemzedék életében a történelem leküzdhetetlen akadályai folytán nem teljesedhet be, az a másik nemzedék életében, bár áldozatokkal, de megvalósulhat.
