Fotó: Valuska Gábor
A KönyvesMagazin nyári számában híres írókat és híres rokonaikat kértük meg, hogy írjanak egymáshoz fűződő kapcsolatukról. Dragomán György és szintén zenész (ill. író) felesége, Szabó T. Anna egymásról, Esterházy Péter fiáról, Marcellról, Grecsó Krisztián az öccséről, a táncos Grecsó Zoltánról, a Závadák a Akkezdetről meg a végről, Kemény István és lányai, Lili és Zsófi a nagy irodalmi családról mesélt. Péterfy Gergely pedig a közös indulásról, a boldog lótuszevésről, és persze húgáról, a színész-énekes Péterfy Boriról.
Péterfy Borit a Krétakör és a Nemzeti Színház színészeként már régóta a legjobbak között emlegetjük, ráadásul az Amorf Ördögökkel és a Péterfy Bori Love Banddel énekesnőként is befutott, Péterfy Gergely pedig a Kitömött barbárért idén megkapta az Aegon-díjat. Ezek után felmerül, mennyire örömteli, nehéz vagy súlyos teher Áprily Lajos vagy Jékely Zoltán családjában felnőni?
Péterfy Gergely Én onnan szoktam kezdeni a magunk megértését, ahonnan mindketten indultunk: Dél-Buda keresztény-közép, deklasszált dunsztosüvegéből, ahol Angyalföld, Újlipótváros és a Rózsadomb számított az ellenségnek, és a történelmi Magyarország volt a vágyfantázia. Ez a közeg tele volt sérelemmel, elfojtással, kibeszéletlenséggel, titokkal, bűntudattal és haraggal, féltve őrzött régi kincsekkel és nemes fájdalommal – csupa olyasmivel, ami egy kíváncsi kamasz elméjének valódi felfedezni való dzsungel, lelkének pedig igazi, undorkeltő és megtagadni való Szodoma. Óriási erővel lökődtünk el mindketten ettől a közegtől a 80-as években, de legfontosabb témáinkat innen hoztuk, és innen hoztuk az indulatainkat, a lélek üzemanyagát, a hazugság, képmutatás, álszentség és szemforgatás, dilettantizmus és úri Magyarország iránti, egykor heves, idővel egyre megbocsátóbb iróniába váltó gyűlöletet és cinizmussá nemesedett megvetést is.
Könyvek, zenék, festmények és szobrok között nőttünk fel, a művészet és műélvezet folyamatos mámorában. Mint boldog lótuszevők, ezek nélkül a stimulánsok nélkül képtelenek vagyunk létezni. Folyamatos alkotásra és befogadásra vagyunk ítélve. Az elmúlt évtizedekben rengeteg fájdalmas tennivalónk akadt, le kellett újra és újra számolni hazugságokkal, amelyekről azt hittük, hogy már egyszer legyőzettek, és önazonosságunkért naponta meg kellett küzdeni, mindig újjá kell alkotni. De valahányszor azt halljuk, hogy „szégyent hoztok az őseitekre”, hogy „mit szólnának az őseitek, ha ezt látnák/olvasnák/hallanák”, tudjuk, hogy jó úton járunk, és ez újra és újra megerősít bennünket abban, hogy az igaz ember útja a felfedezés és elszakadás, a saját út keresése és a megalkuvás nélküli bátorság és kíméletlenség – pontosan az az út, amit az őseink is bejártak.
Bori nagyon korán elköltözött a szüleinktől Jancsó nagyanyánkhoz, ezért a kiváltságért sokáig irigyeltem. Aztán pár év múlva én is odaköltözhettem, és az az időszak aztán meghatározta mindkettőnk jövőjét: Bori ott vált színésszé, én ott írtam meg az első novelláimat. Mindkettőnk számára életmóddá vált a művészet, Bori is csak akkor él igazán, amikor a színpadon van, én pedig akkor, amikor épp egy mondatban vagyok, és azon izgulok, hogy vajon merre fog velem kanyarodni a következő mellékmondat. Mert a lótusz mindig a következő mellékmondatban virágzik.
A Rokonok-sorozat képeit megnézhetitek augusztus végéig a Hadikban, Valuska Gábor A boldog családok mind hasonlók egymáshoz című kiállításán.
