Fotó: Valuska Gábor
A KönyvesMagazin nyári számában híres írókat és híres rokonaikat kértük meg, hogy írjanak egymáshoz fűződő kapcsolatukról. Kemény István és lányai, Lili és Zsófi a nagy irodalmi családról, Péterfy Gergely a húgáról, a színész-énekes Péterfy Boriról, Esterházy Péter fiáról, Marcellról, a Závadák a Akkezdetről meg a végről meséltek, Dragomán György és Szabó T. Anna pedig négykezest írt virágföldről, távolságról és végtelen beszélgetésekről. Grecsó Krisztián és táncos öccse, Zoltán (az újbóli) testvérré válásról, a mérlegelő jó szóról és a közös főzésekről mesélt.
A Super Mario Bros. videojáték zenéjére töredezik szét négy falusi élete a felnőtté válás hétköznapiságában a Nebáncsvirágban, ami nem egy eddig publikálatlan Grecsó Krisztián-regény egymondatos összefoglalója, hanem testvére, a táncművész-koreográfus Grecsó Zoltán előadása. Az írás és a tánc egymástól különböző útjain indultak el az énfeltárásban, hogy válaszokat keressenek azokra a kérdésekre, amiket magukkal hoztak Budapestre. Sikereik közepette is érzékenyek egymásra.
Grecsó Krisztián Majdnem elrontottuk. Volt egy pillanat (hét, hónap, félév), amikor billegett. És igen, úgy is lehet élni, hogy a testvéred a múlt. Hogy semmi köze a jelenhez. Féltünk egymástól és túl sokat bíztunk egymásra, amit nem volt kedvünk vinni, apa-fiú viszony, persze, nem titok. Hogy miért történt így, most mindegy. Újra kellett tanulni élni. Testvérnek lenni. Először nem jó testvérnek, hanem valamilyennek.
Emlékszem, a zuglói lakásom előtt álltunk, cigarettáztunk, és jó bort ittunk, a függőfolyosó olyan volt, mint valami börtön, és arról beszéltünk, hogy ez így nem mehet tovább. Apánk már két éve halott volt, és kettőnknek kellett kitalálni, mit kezdünk az emlékével. És leginkább magukkal. Nekem gyakorolnom kellett, hogy nincs mindig igazam, hogy másképp is el lehet rontani, mint ahogy én rontottam el.
Azóta előfordult már, hogy rendező, író, szerető, könyvelő (akárki) kérte, hogy parancsoljak rá a szeleburdi öcsémre. Soha sem tettem. Mert nálunk ez tabu. Kikérjük egymás véleményét, de a jó szó mindig mérlegel, és a legjobban teszi, ha tele van kétellyel. Testvérnek lenni különleges státusz, nem barát, nem szerető, nem kolléga, egy másik én, akiben minden másképp ugyanolyan, és ezt mi majdnem hagytuk elveszni.
Nem olyan régen a kutyáról kérdezett meg. Hogy szerinte tartson-e. Azt tanácsoltam, ne. Hála az égnek, nem fogadta meg, soha ilyen szerető gazdát nem látta még. Amikor meglátom Kiflit, mindig eszembe jut, hogy néha az okozza a legnagyobb meglepetést, akiről azt hisszük, mindent tudunk róla.
A Rokonok-sorozat képeit megnézhetitek augusztus végéig a Hadikban, Valuska Gábor A boldog családok mind hasonlók egymáshoz című kiállításán.
Grecsó Zoltán Mindig felnéztem rá. Ha már leltározunk, kezdjünk ott, hogy ő szerettette meg velem a főzést, a nagymamákat és persze az irodalmat is. Érdekes, hogy ez fontos nekem, a főzés. De olyan jó volt együtt csinálni, ahogy álltunk ott, és család voltunk, paprikáskrumplit főztünk ketten a konyhánkban.
De ugyanilyen észrevétlenül és hétköznapian volt fontos, ahogy beköltözött hozzánk, a Béke utcába, a kortárs irodalom. Tizenhat éves voltam, és nyilván magamtól mit sem tudtam volna róluk. Eleinte nem is olvastam őket, csak imponált, hurcoltam magammal Parti Nagyot meg Keményt, reményt adtak. Vagy ki tudja, mit. És mindezt csak azért, mert a bátyám elhatározta, hogy író lesz, és merte vállalni. Aranynyaklánc helyett elektromos írógépet kért ballagásra, és bármi is történt, kikövetelte magának.
Kevesen tudják, milyen érzés egy olyan könyvet olvasni, amelyben ismered a tájakat, az embereket, az érzéseket, ahol a te családod volt a minta, a te szavaidból jönnek más szavai. Nem is emlékszem, mikor mondtam például, hogy "Pletykaanyu". De a bátyám szerint én mondtam, megint csak a konyhában ültünk, és nevettünk.
És persze nehéz "Öcsinek" lenni, mert csak olvashatod, amit neked már nem tudott elmondani a nagymamád. A nagyapánk jegyzeteit, gondolatait visszakapni valami másban, máshol, máshogyan, de újra életre keltve. A család nehéz kereszt, éppen akkor a legnehezebb, amikor a legjobb. A Mellettem elférszt nem tudtam nyilvános helyen olvasni. Ültem a metrón és zokogtam, nem mertem leszállni se, amikor kellett volna.
