fotó: Valuska Gábor
A KönyvesMagazin nyári számában híres írókat és híres rokonaikat kértük meg, hogy írjanak egymáshoz fűződő kapcsolatukról. Dragomán György és szintén zenész (ill. író) felesége, Szabó T. Anna egymásról, Esterházy Péter fiáról, Marcellról, Grecsó Krisztián az öccséről, a táncos Grecsó Zoltánról, Kemény István és lányai, Lili és Zsófi a nagy irodalmi családról, Péterfy Gergely a húgáról, a színész-énekes Péterfy Boriról mesélt. A Závadák pedig a Akkezdetről meg a végről.
Závada Péter az első verseit álnéven küldte a Holminak, aminek a szerkesztőbizottságában ott ült apja, Závada Pál, a Jadviga párnája és A fényképész utókora szerzője. Újonc P., az Akkezdet Phiai duó tagja a név súlyával korán megismerkedett. Azt viszont kevesen tudhatják, milyen érzés, ha a fiad egy borzasztó népszerű rapper.
Závada Pál Írjak arról, hogy rokonok vagyunk. Írjam meg, hogy a nagyfiammal, Závada Péterrel idestova 33 éve rokonságban állok.
Csakúgy, mint a kisebbikkel, Jancsival – lassan 12 éve. A bátyját rokonaim és barátaim belső körében Petyusnak hívjuk – hirtelen nem tudom, helyénvalónak tartja-e majd, ha ezennel a legszélesebb nyilvánosságra hozom ezt az intimitást, de ha már leírtam, maradjon.
A Rokonok-sorozat képeit megnézhetitek augusztus végéig a Hadikban, Valuska Gábor A boldog családok mind hasonlók egymáshoz című kiállításán.
De persze akkor már az is rögtön eszembe jut, hogy Jancsit tavaly nyáron az indiántáborban a nagyobb fiúk Akkezdet Öccsének nevezték, amire ő nagyon büszke volt. Miközben azt is csak találgathatom, Petyus örül-e, hogy nyilvános létezésének erre a szerephez-tapadására is utalok – és közben eszembe jut, hogy ilyen alapon engem miért nem nevez senki Akkezdetnek, pedig én is büszke lennék rá. És akkor ő talán megértéssel fogadja (hiszen mindnyájunknál jobban tudja), hogy az indiántáborban jobban ismerik a Saiiddal közös, hip-hop műfajú munkásságát, mint a kötetben-folyóiratokban-ÉS-ben megjelent költészetét.
Közeli-rokoni egybetartozásunkat, lévén a legtermészetesebb adottság, eddig nem volt miért bizonygatni – ez annál is evidensebb volt, hogy hajdan egy évtizeden át kétszemélyes kis- (avagy csonka-) családot alkottunk. A költői életmű vonatkozó opuszaiból részben az is kiderül, miért.
Azt a kérdést, hogy „mi leszel, ha nagy leszel?” – tekintve, hogy majdnem az ő kamaszkoráig azt se tudtam eldönteni, hogy én mi legyek –, nem feszegettem. Egy általam nem is sejtett irányból kezdte képezni magát (amelynek létezéséről sem volt fogalmam), másodmagával Akkezdetet nevezte ki (gondolom, szellemi) atyjának, aki következésképp egyáltalán nem én voltam, sőt, ha lehet mondani: sőt. Igyekeztem ezt megbántódás és megszeppenés nélkül, támogatólag tudomásul venni. Ha tényleg volt bennem ebbéli tapintat, számomra is megtérült később: a fiam idővel olyan vizekre is elevezett, amelyek már nekem is ismerősebbek voltak, verseket és színdarabokat kezdett írni. Ami pedig az általa máig is gyakorolt „ritmikus, városi eleven-hangzó népköltészet” vagy a slam poetry színpadi prezentációját illeti, én abból is kifejezetten sokat tanulok, ha irodalmi esten pódiumra kell lépnem. Sőt, rájövök, hogy a fiamék – teszem azt az irodalom színpadképessé tevése tekintetében – egy vagy két évtizeddel mielőttünk jártak. Miközben lassan az is kiderül, hogy (ki hitte volna) ebben-abban még az utódaink is.
Závada Péter Frappánsan kéne. Naplószerűen. Lazán, tét nélkül, mégsem megúszósan. Gondolni róla valamit szeretettel, és nem mindig csak arra, ami az önvád. Hogy keveset gondolok haza, és még ritkábban járok, az öcséimmel kéthavonta, hogyha találkozom. A kisebbikkel mármint, hiszen a nagyobbat tényleg alig látom, és nagyapámat, Nagyapuskát is csak ünnepek alkalmával. Most ne arról, hogy mi lesz a tótkomlósi házzal, hogy lassan felveri a gaz, és a homlokzatról pereg a vakolat, hogy Kati évekkel ezelőtt jelezte, hogy a Kozma utcában megsüllyedt a sír, de én már azt sem tudom, hanyadik parcella, olyan régen voltam. Hogy Baby nénit is sűrűbben kéne látogatni, mert a szeretetotthon minden, csak nem otthon és nem szeretet. Ő az egyetlen, aki Anyáról mesélhetne, de már nem emlékszik, aki pedig emlékezhetne, az jó ideje hallgat. De legalább Apa végre boldognak tűnik, és ez jó, csak most biztos nehezebb lesz kölcsönkérni az autót. Lemennék vonattal is, ha kéne, vinnék sátrat is Ábrahámhegyre, kár, hogy a kertnek azt a részét, ahol fölverhetném, csak álmodtam.
